A házunkhoz két hatalmas, kb. 70 éves diófa tartozik. Szimbóluma ez itt nálunk az élet folytonosságának és a nagylelkűségnek, amit hogy, hogy nem, gyakorolnunk kell, ugyanis az egyik a házunk előtt van. És ilyenkor ősszel mindenki szeretne belőle. Az is, akinek van otthon fája, az is, aki csak erre jár, aki a suliból szalad haza és az is, aki a környéket járja diógyűjtés céljából. Az első évben döbbenten néztük az ablakból, hogy kora hajnaltól napestig mindig szedi valaki a mi fánk termését. Még az árkunkból, a kerítésünk tövéből is, sőt, át is nyúlnak rajta. Valószínűleg hosszú évek óta így mehetett ez, mert a világ legtermészetesebb dolgaként tekintettek a műveletre, vidáman köszöntek közben nekem is. Én meg persze megszólalni sem tudtam. Aztán rájöttünk, szabályokat hozunk, mert felrobbanunk a dühtől.
A kertünk éke
Azóta bevált az, hogy a járdánkra és az árkunkba eső dió a miénk, míg az úttestre esőt bátran fel lehet szedni másoknak. Onnan nem is gyűjtöm és a zsákutcánkban alig jár autó, így sok kár nem keletkezik. Megtiltani lehetetlen lett volna, és így legalább senki nem haragszik a másikra, minket meg eláraszt a nagylelkűség érzése minden ősszel. Mindjárt jobb! Kis adalék, hogy persze a kinti fán az óriás, papírhéjú, míg a benti fán főleg madáreleségnek való, kőkemény, minidió terem, így mi is a kintiért ácsingózunk…
Amióta itt lakunk, szinte csak örömünket leljük e két fában, bár persze sok velük a munka. Tavasszal virágeső, ősszel dió, majd levél- és ágeső következik és mi minduntalan takarítunk alattuk. Kétévente ősszel metszünk is, mert mindent túlnőne. A leveleket szárítjuk, ha kell, gereblyézzük, zsákoljuk, elszállítjuk, nem unatkozunk. De cserébe tavasztól őszig csodás a látvány és hatalmas árnyékos területünk van saját madár- és mókusrezervátummal. Pótolhatatlan.
Alig egy hete elindult a diópotyogás, azóta fürdünk a dióban, idén szép a termés. Ránk is fér, mert tavaly szinte üres volt mindkét fa, idén érkezik a hatalmas kárpótlás.
Még válogatásra vár ez az adag
Ilyenkor persze jó tisztában lenni néhány dologgal, házi trükkök a diószedéshez:
- A fekete színű és ráragadt, feketére színeződött burokdarab a dión intő jel: kukacos! Ki vele!
- Ha esik az eső, igyekezzünk, mert hosszabb ideig kell szárítani. Ha lent hagyod, hamar tönkremennek.
- Szedéskor már aznap válogassuk ki a teljesen ép diókat és tegyük külön a repedt vagy törött héjút.
- A törötteket gyorsan meg kell pucolni, ellenkező esetben hamar ellepik a hangyák, csigák és egyéb állatok, a penészről nem is beszélve.
- A frissen potyogott dió héja néhány napig még elég rugalmas ahhoz, hogy könnyedén egyben is kiszedd a belét. Gyönyörű!
- Az ép, kiszáradt diókat el lehet tárolni 2-3 évig is szellős, száraz helyen. Az első hónapban minden nap mozgassuk át az összeset lapáttal, hogy egyenletesen száradjon ki mind. Ha nem tesszük, befüllednek, megromlanak és ismét jön valami állatinvázió.
- A tárolást hálós zsákokban, felakasztva érdemes megoldani, neheze(bbe)n hozzáférhető így a rágcsálók számára. Vagy pucoltan a fagyasztóba velük.
- Felhasználás előtt pirítsd át a sütőben vagy egy száraz serpenyőben. Óriási lesz a különbség!
- Amint megszáradtak, a sok rossz-kukacos dió és minden pucolás után megmaradt dióhéj eszméletlen jó gyújtósnak a kályhába!
