Megcsapott a nyári meleg fuvallata, és eszembe juttatta Gemencet. Megint el kellene menni! Két éve voltunk itt evezni, akkor egy hétvégét szántunk rá. Szervezett túrával mentünk, bevallom a túra „reklámfotói” fogtak meg, melyen hatalmas szarvascsorda gázolt a hasig érő vízben. Lenyűgöző látvány, gondoltam, de azért nem nagyon számítottam rá, hogy ebben a élményben az életben is részem lesz. A vizitúrát szervező cég honlapján tájékozódva ezt a leírást találtam.
„A Gemenci erdő az Alföld nyugati szegélyén, a Sárközben terül el a Sió torkolatától délre mintegy 30 km hosszúságban és 5-10 km szélességben. Rendszeresen elöntés alá kerülő 180 km2-es területével nem csak Magyarország legnagyobb ártéri erdeje, hanem európai viszonylatban is egyedülálló. A Duna forrásától a Fekete-tengeri deltavidékig nem található még egy ilyen nagy, összefüggő ártéri erdő. A Gemenci erdő a Duna-Dráva Nemzeti Park kiemelten fontos, védett területe!”
Mindig jó különleges helyekre menni, főleg idehaza, bár a nem annyira különlegeseket is szeretem. Azokban kevésbé tud csalódni az ember. Minden esetre nagy reményekkel néztünk a túra elé.
A pénteki napon indultunk Bajára, ahol a szállásunk volt. Egyszer már jártam ebben az álmos kisvárosban, akkor épp szép idő volt. Most alig kászálódtunk le a vonatról, rögtön eleredt az eső. Lélekerősítőnek ott volt velünk egy barátnőnk, aki csacsogásával megtöltötte a légüres teret, ami ilyenkor szokott keletkezni párom gondterhelt homloka körül, így kicsit kevésbé drámaian alakult a hangulat, mint egyébként szokott. Némi kérdezősködés után, meg is találtuk a kempinget, ahol aznap este volt a gyülekező. Esett, hideg volt és épp buli volt a szálló épületében, az iszonyú hangerejű zene a Sugovica enyhén hullámzó tükrén visszaverődve visszhangzott a sátrak között…. Felvertük alkalmi hajlékunkat, és begubóztunk abban reménykedve, hogy másnap több szerencsénk lesz.
Reggel enyhén álomittas fejjel másztam ki a sátorból, mert diszkózenére utoljára az egyetemi bulikon aludtam. Röpke ismerkedés után elindult a csapat, hogy elérjük a gemenci kisvasutat, amivel a kenuk is a partra kerültek. Szerencsénkre ekkor már verőfényes napsütés volt. A vonatból kifelé bámulva, a füstön keresztül, néztük a vaddisznókat és a szarvasokat. Egy kis tisztáson volt a megálló, ahol a kenuszállító utánfutót is lekapcsolta a vonat, és tovadöcögött, vastag füstöt ontva magából. A csónakok partra hordása után mindenki fészkelődött egyet a helyén, majd kicsit döcögve, de elindult a csapat. A túra nem volt kemény, nem a sok evezés, inkább a sok látnivaló kötötte le a figyelmünket. A támadó szúnyogfelhőből kikerülve élvezni is tudtuk a látványt, mondhatom, egész más a hangulat, mint egy tiszai evezésen például. A keskenyen kanyargó holtágakból kilépett a víz, az átlagosnál kicsit magasabb vízállás miatt a vízborítást is jól tűrő fűzfa ártéri galériaerdőben eveztünk. Így is volt olyan rész, ahová nem tudtunk bemenni, mert ahhoz még magasabb víz kellett volna, viszont túl magas vízállás esetén sem látogatható már a terület, úgyhogy mindenképp érdemes előre érdeklődni, például itt.
Mint megtudtam, a Grébec-, a Rezéti- és a Csertai-Duna-ágakat érintettük, persze a helyszínen egyik olyannak tűnt, mint a másik. Mind gyönyörű. Az egész hely a béke szigete, ahol csak a mi lelkendezésünk szakítja meg a csendet, ha felugrik a fűből egy-két szarvas, vagy elszáll fölöttünk egy szürke gém, vagy egy fekete gólya. Utóbbiak közül négyet GPS-szel is elláttak, azóta Bea, Jenő, Zoltán és Kornél életét akár mi is követni tudjuk, legalább is nagyvonalakban, mint ahogy telefonunk segítségével mi is követhetők vagyunk, csak például az én napi mozgásom kevesebb figyelmet vonzana… Sőt, remélem a családi életem is!
Na, ennyit a gólyaceleb paparazziról.
Csónakunk kis közössége (hárman, 2 lány 1 fiú) is szépen viselte magát, bár életem férfija homlokán megint kezdtek gyülekezni azok a bizonyos ráncok, és még a rovarfelhő is mintha halkabban zümmögött volna körülötte. Sötétedő szemekkel nézte a csónak elején ülő lányokat, akik öltöznek, vetkőznek, orrot fújnak, naptejeznek, isznak, esznek, ki-be csavarják az evezős hordók tetejét, miközben a kenu jobbra-balra imbolyog a víz színén. Itt-ott kisebb szarvas csorda ugrott fel az ártéri aljnövényzetből, de különös módon több állatot is láttunk, akik békésen sütkéreztek a kirándulók előtt, nem zavartatva magukat. Ha elfáradtunk, megpihenünk a Duna homokzátonyain vagy fövenyén, lepkéket és méheket nézegettünk, melyek az endemikus fekete galagonya ágaira telepedtek le (vagy épp máshová), és a felhőket, vagy a mögülük kikandikáló napot. Nagyon vártam, hogy esetleg hódot is lássunk, amit 1996-ban kezdtek a területre visszatelepíteni, de sajnos erre nem került sor.
Késő délután fáradtan ugyan, de élményekkel gazdagon szálltunk partra. Bedöcögött a füstös kisvonat, és szúnyogtáncot járva feltuszkoltuk rá a kenukat, majd visszaindultunk a bajai kempingbe. Este a várossal is ismerkedtünk kicsit, szerencsére a buli átköltözött máshová, így aznap jobban kialudtuk magunkat. Másnap is hasonló élményeknek néztünk elébe, amit már nem is részetezek tovább, minden esetre a döcögős kezdet után simán alakult a hétvége. Egyébként nem csak szervezett túrával lehet a területet látogatni, aki egyéni módon szeret kirándulni, az a pörbölyi Ökoturisztikai Központból tud csónakot bérelni, amit a kisvasúttal ki is szállítanak a helyszínre. A Gemenc Zrt. honlapján túrajavaslatokról is olvashatunk, érdemes itt körülnézni. Idén mi is ezt fogjuk tenni.
