Gyermekvilág-Ágyszínház Alapítvány
Olvastam egy hirdetést (2005-öt írunk), épp álláshirdetések között böngészve, hogy önkéntest keres a Gyermekvilág-Ágyszínház Alapítvány. Gondoltam megézem, jó lesz referenciának, ha később bébiszitterkedni szeretnék. Megtudtam, hogy nincs mély víz azonnal, hanem előtte felkészítés, amire el is mentem.
Az első villámcsapás itt ért. Fantasztikus volt a felkészítés. Egy teljesen más világba csöppentem, nagyszerű emberek közé, akik elkötelezettek egy nemes feladat iránt. Segíteni szeretnének a kórházban fekvő beteg gyerekeknek. Önzetlenek, közvetlenek, tele szeretettel a gyerekek iránt és irántam, aki önkéntességre adtam a fejem. Volt egy 70-80 éves néni, aki szintén felkészítést tartott, kézművességről és más érdekes dolgokról mesélt, kérte, hogy tegezzük, hisz az Ágyszínháznál mindenki tegeződik. Valóban nagyon barátságos és közvetlen lett így a hangulat. Ezen a találkozón megnyílt előttem egy új világ, egy önzetlen és szeretettel teli világ, az önkéntesek világa, ahol nem a pénz számít.
A Gyermekvilág-Ágyszínház Alapítványnál összesen két szolgálatom volt, mely alatt egy kisfiú mellé kerültem, aki súlyos betegen született, szülei lemondtak róla, így újszülött kora óta a kórházban nevelkedett magányosan. Persze a nővérek mindent megtettek érte, ami tőlük telt. Ez azonban nem pótolhatta a szerető édesanyát, édesapát, a családot, otthont. Szívszorító volt ez a találkozás. Játszottam kicsit vele és kivittem a kórház udvarára sétálni. Mennyire szükség lenne sok helyen a segítségre! Nekem sajnos kezdődött a vizsgaidőszak, nyári szünet, amikor haza utaztam Budapestről, és ősszel már nem mentem vissza az egyetemre, mert halasztottam. Emiatt megszakadt a kapcsolatom az Ágyszínház Alapítvánnyal, amit azóta is nagyon sajnálok. Mindenkinek ajánlani tudom.
Ma van az önkéntesek nemzetközi világnapja (december 5.), ezért szeretnék arról írni, mit jelent számomra az önkéntesség. Életem során többször végeztem ilyen jellegű munkát, és nagyon örülök, hogy így történt. Először egyetemi éveim alatt botlottam bele, addig nem tudtam mi fán terem. Negyedéves voltam, amikor kezdtem megcsömörleni a sok tanulástól, vizsgáktól. Hatéves korom óta koptattam az iskolapadot, több mint tizenhat éven át egyhuzamban. Elhatároztam, hogy munkát keresek, és dolgozni fogok egyetem mellett. Lehet, hogy rosszabb jegyeim lesznek, halasztok pár tantárgyat, de lelkileg helyrebillenek. Ez volt a terv. Találtam is apró-cseprő alkalmi munkákat, értek kisebb sikerek, nagyobb csalódások. Leginkább nem akadt semmi, ami a munka iránti késztetésemet és elképzelésemet kielégítette volna.
Bátor Tábor
Ugyanebben az évben, nyári szünetre szintén munkát kerestem, de már nem Budapesten, hanem az ország bármely pontján. Arra gondoltam szívesen dolgoznék gyerekek táboroztatásánál. Hiába kerestem ilyen állást, nem találtam. Egyetlen hirdetést láttam, ami szóba jöhetett. Mit gondolsz mi állt benne? A Bátor Tábor Alapítvány önkéntesek jelentkezését várja krónikus beteg gyermekek számára szervezett nyári táboraiba. A tábor ingyenes a gyerekek számára, ezért van szükség segítőkre. Milyen különös az élet. Itt van, amire vágytam, amit kerestem, csak éppen nem teljesen abban a formában, mint elképzeltem, mert nem kapok fizetést.
Döntöttem, jelentkeztem. Kitöltöttem a jelentkezési lapokat, még referenciát is kellett szereznem, nagyon komolynak tűnt. Az is volt. A következő lépés egy felvételi vagy alkalmassági elbeszélgetés. Telis-tele a folyosó, mindenki, aki itt van, önkéntes szeretne lenni, de nem mindenki kerülhet be, mert túljelentkezés van. Sorra értek a meglepetések. Megtörtént a beszélgetés, úgy éreztem, jól ment. Telt az idő, tanulás, vizsgák és közben vártam az eredményt. Bekerültem! Sőt, kézműves programtartó önkéntesnek választottak!
Még nem a táboroztatás jött, hanem egy külön felkészítés a programtartóknak, a Balaton-felvidéken, egy csodaszép, hangulatos helyen. Fantasztikus volt minden, a hely, az emberek, a programok tervezése és az együtt töltött szabadidő, ami a csapat összekovácsolódást szolgálta. Mindenki fiatal, lelkes, önzetlen volt, ami nagyon ösztönzőleg hatott. Később otthon is készültem a táborra, a kézműves foglakozásokra.
Eljött a tábor ideje. Hetven cukorbeteg gyerek, és legalább ugyanennyi önkéntes, egy rendkívül hangulatos táborhelyen. Gondoljátok el, milyen színvonalas egy tábor, ahol több a szervező, kísérő, mint a gyerek. A programok: lovaglás, íjászat, evezés, kézművesség, színjátszás, zenélés, fotózás, bátorkodás. Nemcsak a gyerekek, hanem én is meglepődtem, nem győztem csodálkozni. Utána jöttek az esti programok, amikről kezdő önkéntesként semmit nem tudtam, csak kísértem a gyerekeket, hogy velük együtt minden este egy hihetetlen mesevilágba csöppenjek, ami olyan jól kitalált és megszervezett volt, hogy felnőtt fejjel egyik ámulatból a másikba estem. A tábortánc megint nagy élmény volt, és egyben kihívás nekem is, hiszen elég gátlásos vagyok, ha táncról van szó.
Egész tábor alatt egyáltalán nem éreztem, hogy beteg gyerekekkel foglalkozunk, és ez a Bátor Tábor lényege, hogy nem a betegség van a porondon, hanem a szórakozás, az élmények. Így gyógyít a Bátor Tábor, élményterápiával. Kimozdítja a gyerekeket komfortzónájukból, építi az önbizalmukat, bátrabbá, erősebbé teszi őket. Szükségük van erre, hogy képesek legyenek megbirkózni betegségükkel. Számomra felejthetetlen volt a tábor. Utána még két másik nyáron vettem részt a táboroztatásban, mindig cukorbeteg gyerekek mellett. Daganatos gyerekeknek szintén indultak turnusok, ma pedig már más krónikus betegséggel kezelt gyerekeket is fogadnak. Hogy milyen nagyszerű a Bátor Tábor, és milyen nagyszerű egy olyan csapathoz tartozni, ami ennyire önzetlen, vidám, kreatív, energikus, azt szavakkal leírni nem lehet, el kell menni és megtapasztalni.
Kutyamenhely
Később fél évet segítettem egy kutyamenhelyen, heti egy-két alkalommal. Ezt a munkát sem kerestem, inkább meggyőztek, menjek, mert nagy szükség van valakire. Valóban óriási szükség volt önkéntesre, ezen a helyen is. Egy percig sem bántam meg, hogy hagytam rábeszélni magam. Nagy élményt és kihívást jelentett, beállni száz ismeretlen, idegen kutya közé, játszani velük, etetni, itatni, tisztán tartani őket.
Fotó: pxhere
Főleg az első alkalom hagyott bennem mély nyomot, amikor kiengedtük a kutyákat, és mind meg akart velem ismerkedni, mint új gondozójukkal. Volt, aki teljes bizalommal, nagy lelkesedéssel nekem ugrott volna, ha szabad, (nem engedte a néni, aki ott dolgozott,) és volt, aki messziről méregetett bizalmatlanul. Nekem pedig csak két dolog forgott a fejemben. Egyik, hogy nem szabad félni, mert azt megérzik az állatok. A másik, hogy bízom a néniben, ha valamelyik kutya vad lenne, bizonyára nem állítana be közéjük.Végül mind elfogadtak, így vagyok még az élők sorában ma is. Szívemhez nőtt az összes kutya, legszívesebben mind hazavittem volna.
Emlékszem, egyszer sírva mentem haza, mert szóba került, hogy egyik kutyát el kell altatni. Elhatároztam, hogy többet nem megyek a menhelyre. Másnap reggel mégis megráztam magam, elmentem, és gazdára lelt az említett kutya még aznap. Legfőképp érzelmileg kell felkészülni az ilyen típusú munkákra, számítani kell megrázó helyzetekre. Úgy gondolom a menhelyek esetében is nagy szükség van a segítségre. Ha a száz kutya egyszerre történő kiengedése bizonytalanítana el, azt valószínűleg nem mindenütt csinálják így.
Erdély gyermekotthon
Legutolsó önkéntes munkámat Erdélyben végeztem, diploma után. 2009-ben egy kedves barátnőmmel vágtam neki Erdélynek, hogy megismerjem a Böjte Csaba testvér által vezetett Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonait. Ez régi nagy álmom volt az, ami még a régmúltból eredt, mikor egyszer véletlenül hallottam Böjte Csaba testvért beszélni a gyermekotthonairól. Már akkor éreztem, hogy szeretnék elmenni, és segíteni, mint önkéntes. Szívesen mesélek erről egy későbbi írásban.
Most az önkéntesek nemzetközi világnapját szeretném felhasználni arra, hogy buzdítsak mindenkit, menjen, próbálja ki, ismerje meg az önkéntesek világát. Egy önzetlen, szeretettel teli világot, ahol kivételesen nem magunkra figyelünk, hanem másokra. Nagyon nagy szükség van erre a tapasztalatra, különösen mai pénzcentrikus, túlgyorsult világunkban, ahol kizárólag az anyagiak, érdekek, karrier, hatalom, szórakozás és az ego a fontos. Ami viszont hosszútávon nem előremutató, sőt.
Életemből összesen nagyjából két évet töltöttem önkéntes munkával. Ez az időszak teljesen átformált. Nehéz leírni mit jelentett számomra mindegyik hely és munka. Nem csak én segítettem ezeken a helyeken, hanem rajtam is segítettek, legyen az lelki krízis, csömör a tanulástól, munkakereséstől, vagy szerelmi problémák. Nekem nem pszichológusra volt szükségem, hanem önkéntességre. Azon kívül, hogy hasznosnak éreztem magam, rengeteg értékes emberrel ismerkedtem meg, barátokat szereztem. Szélesített látókörömön. Egy sajátos értelemben utaztam, világot láttam az önkéntességnek köszönhetően. Az élet számos területén adott inspirációt pl. segített rátalálnom a nekem illő témára a diploma munkámhoz, vagy adott ötletet munkahely keresés kapcsán. Sosem tudhatod, hova vezet ez az út, ha rálépsz.
(kép: https://volunteeringjourneys.com/)
