Mindenszentek alkalmából a kegyeleti szolgáltatások egyik kevéssé szem előtt lévő, de annál fontosabb láncszeméről fogunk beszélni. A temetőkertész gondoskodik arról, hogy minden síron nőjön virág, hogy a sírban nyugvó családtag „lássa”: nem feledkeztek meg róla szerettei akkor sem, ha sok száz, esetleg sok ezer kilométerre nyugszik tőlük, vagy ha egészségügyi okokból nem tudnak kijárni a sírhoz. Mert bár valóban az számít igazán, hogy sosem halnak meg azok, akiknek emlékét szívünkben őrizzük, mégis fontosnak tartjuk, hogy síremlékük se maradjon gondozatlan.
Anna Gragert Los Angelesben él és ezerféle életmódmagazinnak dolgozik. Az ő vallomásaiból ismerhettem meg a világ egyik legfurcsább mesterségét – Anna ráadásul nem mást interjúvolt meg, mint saját édesanyját, Mary-t. Mary 15 éves kora óta temetőkertészként dolgozik New Yorkban. Lányával folytatott beszélgetését olvasva nemcsak a temetőkertész alapvető feladatait, mesterségbeli fogásait ismerhetjük meg, hanem egy nagyon sajátos világnézetet is élet és halál kapcsolatáról. Anna ugyanis azt állítja, édesanyja hivatása is hozzájárult ahhoz, hogy ő nem táplál negatív érzéseket a halál jelenségével szemben. Anna így beszél édesanyjáról:
„Anyám egyszerű asszony. Egyszerűségének alappillére a bátorság, amely végtelen odaadásában, az önzés teljes hiányában nyilvánul meg. Nem követel semmit magának, saját magát viszont gondolkodás nélkül adja másoknak: családjának, három gyerekének, szomszédainak – és a halottaknak. Anyám születésem óta barátkoztatott engem a halál világával. A temető volt a bölcsődém, az óvodám, az iskolai napközim. Ott nőttem fel, láttam anyámat az „ügyfeleivel”, láttam a gondozandó nyughelyeket. Segítettem neki sírt tisztítani, virágot ültetni – és közben csak kérdeztem és kérdeztem. Így értettem meg a halál kultúráját és liturgiáját.” (forrás: http://www.orderofthegooddeath.com)
Mary első kegyeleti munkája (még főiskolás korában) az volt, hogy „sírpárnákat” készített: örökzöldekből és selyemvirágokból álló takarót épített a sírokra, hogy védje azokat a téli hidegtől, karácsonykor pedig koszorúkat helyezett el rajtuk. Már több mint 40 éve dolgozik mások sírjainak gondozásával, de munkája sok vonatkozásáról a lányának adott interjúban beszélt először.
Milyen érzés temetőben dolgozni? Mit tanul az ember az ott dolgozóktól?
Nagyon nyugodt, békés dolog. Lassan megtapasztalod azt, hogy minden család másképpen őrzi elhunyt szerettei emlékét. A temetőkben túlnyomó többségében férfiak dolgoznak, általában nehéz fizikai munkát végeznek. Néhányan valószínűleg tényleg bele sem gondolnak abba, mit csinálnak – de sokak számára igazi méltóságteljes büszkeség a kegyeleti munka. Látják, milyen komoly értéket tud a mi munkánk jelenteni az elhunyt családja számára.
Gyerekkoromban én is sok időt töltöttem a temetőben, együtt gondoztuk a halottaink sírjait. Emlékszem, még ennivalót is vittünk, leültünk a sír mellé, beszélgettünk. A szüleim virágot ültettek, én pedig mindig tettem egy kavicsot a sírra, hogy mindenki tudja, hogy ott jártunk.
A temetőkertészet nem ismeretlen fogalom Magyarországon sem. A temetkezési intézetek a sírok rendszeres és eseti gondozását is vállalják. Néhány évvel ezelőttig még OKJ-s temetőkertész-képzés is létezett. A világban meg aztán egészen megható példákkal találkozni a temetőkertészet témájában. A philadelphiai The Woodlands temetőben például egy több mint 70 tagú önkéntes csapat dolgozik – a tagok örökbe fogadják és gondozzák azoknak a sírját, akiknek már rég nem élnek hozzátartozói a környéken. Ráadásul nem is akárhogyan: a Woodlands ugyanis a 19. század közepén működött aktív sírkertként, amikor még nem a márvánnyal borított sírhely volt a megszokott, hanem a virágokkal dúsan beültetett „kiskert”. Az önkéntesek ezért szigorúan viktoriánus elvek szerint ültetik be a sírokat. A rég elhagyatott öreg temető ráadásul így újra megtelik élettel – a látogatók maguk is könnyebben barátkoznak a halál fogalmával.
forrás: www.gravegardeners.org
Nem bizarr dolog szándékosan élőlényekkel körülvenni a halottakat?
Erre sosem gondoltam még így. Mindig úgy tekintettem a munkámra, hogy egy pici örömet csöppentek egy végletesen szomorú élethelyzetbe. Ha úgy vesszük, az élet örök körforgását biztosítom.
Milyen virágokat ültetsz a leggyakrabban?
Muskátlikat – mert ragyogó, életerős növények. És bársonyvirágot – mert távol tartja a szúnyogokat meg a legyeket!
A legkorábbi régészeti leletek, amelyek arról tanúskodnak, hogy temetéskor virágdíszítést is használtak, a mai Izrael északi részéről, a Kármel-hegyről, pontosabban a Rakefet-barlangból származnak és kb. 13700 évesek. A mintegy 11-15 ezer évvel előttünk ott élt Natúf-kultúra temetkezési helyein a Haifai Egyetem régészei találtak olyan nyomokat, melyek arra utalnak, hogy a halottak nyughelyeinek környékére zsályát, mentát és sásféléket ültettek.
Balra a sírlelet, jobbra az eredeti sír rekonstruált rajza, melyen zölddel ábrázolták a virágokból készített nyughelyet A fotót E. Gerstein, a rekonstrukciót A. Regev készítette. A kép forrása: www.sciencedaily.com
Mit tanultál ügyfeleidtől a halálról?
Ügyfeleim általában idősebb emberek, és nagyon-nagyon sokfélék. Rengeteg módját mutatták meg például a hagymás növények ültetésének, de természetesen nagyon sokat tanulok tőlük a különböző vallási irányzatok szimbolikájáról is. És persze a mécsesek – az mindenkinél nagyon fontos, hogy mécses világítson a síron. Éjjel végigmenni a temetőn egészen mesebeli élmény.
Miért vittél engem kisgyerekkoromban magaddal a temetőbe?
Nem gondolom, hogy rossz ötlet volt. A munkám, a temető az életem része, egy fontos darab belőlem – és szerettem volna, ha te is a része vagy ennek, hiszen te magad is egy fontos darab vagy belőlem. Nagyon szerettél a temetőben lenni, olyan volt számodra, mint egy játszótér, de mindig nagyon tiszteletteljesen viselkedtél. Nyugodt és segítőkész voltál, mintha pontosan tudtad volna, mi történik ott.
Nem kérdezősködtem sokat?
Ó dehogynem! Egyfolytában kérdeztél: miért nincs semmi bizonyos sírokon? Mit jelentenek a számok? Miért van pár síron fotó? Én pedig meséltem. Nem akartam, hogy megrémülj a halál gondolatától – hiszen az nem rémisztő. Emlékszem, fiatalkoromban, amikor a ravatalozót díszítettem, szerettem jelen lenni a koporsó, az elhunyt előkészítésénél, mert ott mindig éreztem valami felemelőt, valami megnyugtatót. Azt szerettem volna, hogy te is így állj hozzá a halál gondolatához. Hogy ne úgy gondolj a halálra, mint a horrorfilmekben, mert az nem a valóság.
A világ különböző részein nagyon különböző szokások kötődnek a halálhoz, így a temetők is nagyon sokfélék. A legismertebbek talán a mexikói halottak napi „bulik” – ők nem a halált siratják, hanem az életet ünneplik, ezért mindenszentekkor színes virágokkal és girlandokkal díszítik a sírokat, olykor hajnalig megy az eszem-iszom a temetőben. A zsidó temetőkben nem találunk virágot – mindenki egy apró követ hagy látogatáskor a síron. A muszlim temetők sem túl virágdíszesek – talán azért, mert mindkét világvallás központja, bölcsője kifejezetten sivatagos területen fekszik, ahol óriási macera lenne életben tartani a virágzó növényeket.
Mit javasolsz a szülőknek, hogyan segítsenek a gyerekeknek a pozitív halálkép kialakításában?
Legyenek őszinték a gyerekekkel és beszéljenek úgy a halálról, ahogyan saját hitük diktálja. És persze ne habozzanak beszélni arról sem, hogy mások mást hisznek a halállal kapcsolatban. Adjanak megfelelő eszközöket a kezükbe ahhoz, hogy maguk alakíthassák ki a halállal kapcsolatos gondolataikat. Én például azt mondtam a gyerekeimnek, hogy azok, akiknek a teste meghal, ezután egy csodálatos, békés helyre költöznek. Elmondtam nekik, hogy egy másik életünkben majd újra találkozunk velük, mert ez az élet körforgása, amitől egyáltalán nem kell félni. A halál megnyugvás.
(A cikk jórészt Anna interjúja alapján készült. Az eredeti interjú itt olvasható. A fotók a pixabayről valók.)
