Képzeld el, hogy hazajön az első osztályos gyereked a suliból, és te felteszed a szülők kedvenc kérdését: mi volt ma az iskolában? Mire a gyerek azt feleli, kaptam egy pirospontot rajzból, utána ki kellett pucolnom a wc-t.
Nagy valószínűséggel ez lenne az a pont, ahol felháborodva tárcsáznád az iskola telefonszámát, és a felelősök fejét követelnéd, akik erre kényszerítették szegény gyereket. Majd mikor évekkel később, ugyanez a drága gyermek hatalmas kupit és koszt hagy maga után minden nap, és a seprűt és a lapátot még csak fel sem ismeri, nem hogy valaha a kezével érintette volna, akkor szintén te, felháborodva keresed a felelőst.
Nos, Japánban megtalálták a megoldást minden szülő, és globálisan nézve, társadalmunk egyik legnagyobb problémájára. Ugyanis a keleti országban, az oktatási rendszer keretén belül, általános iskolás kortól nevelik a gyerekeket arra, hogy óvják és tartsák tisztán a környezetüket, ne szemeteljenek, és takarítsanak fel maguk után. A módszer pedig amilyen egyszerű, pont annyira működik is, méghozzá hosszútávon.
A takarítás nem korhatáros
A japán iskolákban a diákok számára az iskola takarítása a tanrend része, akárcsak egy matek vagy egy biológia óra, és így már az első év végére a napi rutinjukká válik. Nem, az ok nem az, hogy az intézmények így akarnak spórolni, vagy hogy hiány lenne japán takarítókból, hanem a nevelési célzat, hogy a feladatból mindenki kivegye a részét, hogy a házimunkát megismerjék, megtanulják és természetesnek tartsák.
És ez így is van, első osztálytól a gimnázium végéig, minden áldott nap elvégzik a takarítási feladatokat a sepregetéstől az ablakpucolásig, ami pontosan be van osztva az osztályok között. Valamint az étkezések után szelektíven összegyűjtik a tejesdobozokat és joghurtos poharakat, és ezeket laposra tapossák vagy épp elmossák.
A kisebbek a könnyebb, a nagyobbak a nehezebb részét végzik a tisztogatásnak, vegyes csoportokba beosztva. Még hozzá azért, mert Japánban sok az egyke gyerek, és így szeretnék megtanítani a nagyobbaknak a kicsikről való gondoskodást, a kisebbeknek pedig megadják a „nagy testvér modellt”.
Mindenki kiveszi a részét a jóból
Természetesen a példamutatást nem csak az idősebb diákoktól várják, a takarításban részt vesznek a tanárok, és az iskola vezetői is, mert a rendszer célja az is, hogy megtanítsa, hogy mindenkinek egyenlően ki kell vennie a részét a közös feladatból, ami nem más mint a környezetünk tisztán tartása és megóvása.
(kép:www.quora.com )
A japán módszer megtanítja a gyerekeket a házimunkákra, a csapatmunkára, talpraesetté, önállóvá, öngondoskodóvá és felelősségteljessé teszi őket. A tanárok szerint ennek köszönhetően sokkal jobban vigyáznak a környezetükre, és tisztán tartják azt, mert tudják, hogy nekik kell majd kitakarítani.
Felnőtt korra sem felejtik el tisztán tartani a környezetüket
Felnőtt korra olyannyira természetes számukra a dolog, hogy a munkahelyeken a nap végén a dolgozók kiürítik a saját szemeteseiket és felsepernek az íróasztaluk körül. Ami pedig szerintem egyenesen csodaszámba megy, hogy a focidrukkerek a meccs végén előkapják a szemeteszsákot a zsebükből, és feltakarítanak az ülőhelyük körül.
(Kép: www.quora.com )
Azt gondolom, hogy ez egy olyan módszer, amit sok más kultúrában is be kellene vezetni. Na persze otthon, a szülők is megtaníthatják mindezt a gyerek számára, és próbálkoznak is vele, kisebb nagyobb sikerrel, de nagy segítség lenne ez a fajta közösségi minta. Így talán az is természetes lenne minden gyerek, és felnőtt számára, hogy tilos szemetelni, sőt ha szemetet látunk azt bizony fel kell szedni, mert a környeztünk tisztán tartása a mi feladatunk, és érdekünk.
(kiemelt kép: wasa-bi.com )
