Egy dél-békési kisvárosban járunk, Mezőhegyesen. A település a magyar-román határ mentén fekszik, sajátos településszerkezettel és rendkívül sok értékkel bír. A 19. században itt nemesítették ki a nonius, gidrán és furioso-north star lófajtákat, amelyek mára már nemzeti kincseink. 2000 óta az egykori ménesintézet a Világörökségi Várományosi Listán is szerepel kultúrtáj kategóriában. 53 országos műemlék és 16 helyi védelem alatt álló épített érték bújik meg – a hétköznapiság leple alatt – a város utcáin. Amerre a szem ellát közpark, közkert, kései angolpark a város szívében megannyi idős faegyeddel, valamint öreg tölgyek, vadgesztenyék, majd’ 200 éves platánfák. A városban idilli csend honol, amelyet legfeljebb az énekesmadarak csivitelése, vagy a baglyok huhogása tör meg. Ha mindez nem volna elég, szezonálisan zöld, sárga és barna színek ezerféle árnyalata díszíti a határt. Csodálatos látvány tárul elénk.

A külterület igen nagy arányban szántóföldi művelés alatt áll, a jellemzően repce, búza, kukorica, illetve árpamezők közül ki-kitűnnek az általában romos, de annál is különlegesebb, a helyi legendák szerint csak bolondtornyoknak nevezett építmények. A szájhagyomány útján terjedő mesék alapján azért kapták ezt a nevet, mert egykor – mikor ezek voltak a legmagasabb épített elemek a településen- az öngyilkos-jelöltek szívesen választották utolsó útjuk céljának. Eredeti funkciójuk szerint zabsilótornyok, tehát ezekben tárolták a zabot, illetve más szemes takarmányokat. 1830-32 között építtette őket Boxberg Frigyes, Mezőhegyesen egyedülálló épülettípusként. Mára 7 darab maradt fenn Mezőhegyes külterületén (illetve kettő már belterületbe ékelődve).

Különlegességük ezen téglából készült építményeknek szerkezeti felépítésükben (is) rejlik. Négyzetes alapterületük, boltozott manzard tetejük és pici, “lőrésszerű” ablakaik vannak. Homlokzatukon szembetűnő a szintén téglából készült lépcső, ami a felső nyíláshoz vezet. A tornyokba felülről töltötték be a tárolni kívánt takarmányt, és az egymást keresztező lamellákból kialakított lamella-rendszernek köszönhetően a gabona átszellőztetése is biztosított volt. Egy-egy torony körülbelül 500 mázsa befogadására volt alkalmas.

Némelyik megközelítését több méter szélességben buja aljnövényzet, kerítés, illetve derékig érő csalánmező nehezíti. A 39-es major végén, a búzatáblán átgázolva a magányosan álló zabsilótoronyhoz érünk, amelyen erősen érezhető a majdnem 200 év vasfoga. Látogatásom során – a különleges élmény és az emberi méret eltörpülése miatt – fel sem tűnt az, ami utóbb a képekről lerí: már-már erőt ad, ahogyan ez a lassan 2 évszázadot megélt építmény milyen magabiztosan áll a földön. Csupán a szél zúg át rajta.

Mára azonban a zabsilótornyok csak múltunk és örökségünk felszínből – még – kiemelkedő emlékei, meghatározó építészeti karakterrel. Természetesen az 53 országos érték tagjai, agrártörténeti műemlékek. Jellemzően funkció nélkül, kihasználatlanul állnak egy-egy szántóföldön, vagy erdőfoltban. További veszélyeztető tényező a tetőszerkezet sérülése, illetve az azon megjelenő növényzet. Ebből kifolyóan az állapotuk folyamatosan, megállás nélkül és vészt jóslóan romlik. A település több műemléke – a fenntartás és karbantartás hiányának következtében – összeomlott, megsemmisült. Ha nem teszünk a zabsilótornyokért, ezek is könnyen erre a sorsra juthatnak.

Egyediségük és értékességük nem kérdéses, megőrzésük pedig közös érdek. A probléma megoldását a kihasználatlan bolondtornyok funkcióval való megtöltésében látom. Több torony a meglévő túraútvonalak közelében található, ezek esetében adott a kilátó- és pihenőpont kialakítása. Az erdőben, illetve annak közelében találhatóak esetében pedig magasles funkció képzelhető el. A lakott majorok zabsilótornyai akár agrártörténeti kiállításnak is otthont adhatnak.



Címkék: