Nem keverednénk bele az „ecettel vagy ecet nélkül” jellegű gasztroszakmai vitákba. Kertészek vagyunk, így aztán legszívesebben meg se ennénk a lencsét, csak naphosszat gyönyörködnénk ebben a kedves, filigrán növénykében. Na jó, azért nem megyünk el szó nélkül a kis pasztillák remek beltartalma és egyéb hasznos tulajdonságai mellett sem, de itt most inkább a lencsére mint növényre koncentrálunk, receptet meg végképp nem írunk, mindennek van határa.
A főzeléklencse (Lens culinaris) – ez talán még viszonylag közismert tény – a bab és a borsó rokona, a pillangósvirágúak családjába tartozik. Az ember nagyon régóta termeszti, a Közel-Keleten a neolitikumból származó leletekben már azonosították, az ókori Egyiptomban rendszeresen fogyasztották (Európába is valószínűleg egyiptomi közvetítéssel jutott el). A bibliai hagyomány szerint a mezőről hazaérkező, farkaséhes Ézsau egy tál lencseraguért adta át elsőszülöttségi jogát öccsének, Jákobnak (Mózes 1, 25.), és mivel a történetet kissé megvetően kommentálja a Biblia („Így veté meg Ézsau az elsőszülöttséget.”), azt gondolhatjuk, a lencse akkoriban meglehetősen hétköznapi, nem túl értékes eledelnek számított.
Pedig beltartalma és emészthetősége sokkal jobb, mint ismertebb rokonaié, a babé és a borsóé – már csak ezért is igazságtalan, hogy gyakorlatilag évente egyszer esszük, mint a töltött káposztát meg a bejglit, mintha valami fenyegetően egészségtelen junk food volna. Könnyen emészthető fehérjetartalma elég magas (kb. 23%), aminosavakban, B1 és B2 vitaminban gazdag, és a folsavraktáraink feltöltésében is számíthatunk rá.
A lencse kb. 40 cm magasra növő, egyéves lágyszárú növény. Nagy tömegben akár jellegtelen kis bozótnak is tűnhet, de ha közelebbről megnézzük, kifejezetten finom, kecses darab. Részben azért, mert vékony szára tőből elágazik, ide-oda kanyarog, részben pedig párosan szárnyaltan összetett levelei miatt, amelyek közül a felsők általában kacsban végződnek. Virágai aprók, fehérek vagy lilák, 5-8 milliméteresek, nagyon kedves látványt nyújtanak – helyet a lencsének a virágkötészetben!
A világ legnagyobb lencsetermesztői jelenleg Kanada, India és Ausztrália, illetve a Földközi-tenger medencéje (Marokkó, Spanyolország). Az általunk is ismert nagy magvú, sárgás színű „újévi lencse” inkább Európában használatos, míg Indiában az apró szemű, narancsszínű és vörös lencse dívik. A biokonyha egyik kedvence a szintén apró szemű fekete lencse, amelyet a nagyon hasonló kinézetű kaviár után beluga lencsének is nevezünk. Franciaország szülötte a zöld (valójában inkább szürke) lencse, amely a növény egyik első dokumentált európai termőhelyének, az auvergne-i Puy környékének sajátos klimatikus viszonyai miatt igazi különlegességgé nőtte ki magát, ma már hivatalos európai védelem alatt áll.
Magyarországon sajnos folyamatosan csökken a lencse termőterülete, pedig igazán akadnak helyek, ahol jól érezné magát. Hivatalosan a középkötött erdőtalajt kedveli, amit például a Dunántúli-dombságban vagy az Északi-középhegységben jócskán találunk, de szegény lencse tényleg nem vár tőlünk túl bonyolultat: ne legyen se túl kötött, se túl laza, és semmiképpen se legyen hideg és nedves, inkább mérsékelten meleg és napsütötte. Azaz gyakorlatilag minden kiskertben szépen megél, gondozása nagyban hasonlít a borsóéhoz, amit viszont előszeretettel állítunk elő magunk – úgyhogy hajrá, konyhakertészek, lencsetermesztésre fel!
Elég vacakul veszi fel a tápanyagokat, ezért érdekes módon arra például háklis, ha frissen trágyázzuk a talajt vetés előtt. Inkább rendszeresen szervestrágyázott, jó általános állapotban lévő helyre tegyük – amúgy pont emiatt lehet értékes tagja ökológiai művelésű vetésforgóknak, vagy a biodiverzitás növelése céljából telepített szegélyeknek. Meg persze azért is, mert jó pillangóshoz méltón gyökérgümői szépen kötik a nitrogént – bár ebben a többi hüvelyeshez képest elég gyengén muzsikál, tehát kifejezetten talajjavítási célból inkább borsót vagy bükkönyt vessünk.
Kiskertben fél kiló lencséhez (én mondjuk ennyiből csinálom az újévi lencsesalátát) 2-3 négyzetmétert elég fenntartani neki. Nem fagyérzékeny (ebben is a borsóhoz hasonlít), így március közepén már vethető, de április elejéig-közepéig illik földbe tenni. 25 cm-es sortávolságra, 3-5 cm mélyre vessük. Persze vethetjük sűrűbbre is, csak úgy kevésbé elágazódó, következésképpen ritkábban virágzó és termő állományt kapunk.
Elég nehezen indul meg, viszont könnyen gyomosodik; gyomtalanításáról rendszeresen gondoskodjunk. Földjét tartsuk mérsékelten nedvesen – a sok nedvesség nem tesz jót neki, a kórokozók is könnyebben támadják.
Tenyészideje kb. 100-130 nap, azaz július közepén-végén szedhetjük le, utána zöldségféléket tehetünk. Betakarítás után szárítsuk meg, majd a magokat száraz helyen pergessük ki. A szalmát se dobjuk el, remek takarmány, fiatal bocik és bárányok nagyon szeretik!
A képek forrása: https://commons.wikimedia.org/
