Növényt a lakásba? Nooormális?

Helyet foglal, porosodik, tetvesedik, hangyásodik, kiszárad, berohad, felborul, leborul. Átültetés, visszavágás, tápoldatozás. Rövidnappal, hosszúnappal. Világos, de napfénytől védett. Szellős, de nem huzatos. Párásíts, de a leveleket ne érje víz.

Tiszta röhej, mennyi nyűgöt veszünk a nyakunkba azért, hogy mindenféle, általában idegenhonos gazokat tartsunk a magunk közelében, fröccsöntött műanyag edényben, a gyökereik igényeinél nyilvánvalóan kisebb helyre szorítva, nagyjából úgy, mint az elkötött lábú kínai nőket. Sőt, kicsit lesajnálva mosolygunk azokon az ismerősökön, akik egy kaktuszt is képesek kidögleszteni otthon, annyira fogalmatlanok. Mi az atyaúristennek bohóckodunk mi szobanövényekkel már évszázadok óta?

Mióta kertem van, nem nagyon molyolok szobanövényekkel, pláne mert a házban egyre több helyet foglalnak el mindenféle kölykök, hangszerek meg állatfélék, a lakótér meg nem tágul, annyira én nem vagyok ügyes. Három olyan növényem van, amelyekre viszont úgy vigyázok, mintha a gyerekeim volnának: egy 2 méter magas hibiszkuszfácska és kettő darab, fejenként majd’ egy köbméteres pozsgafa.

Botanikai értelemben egyik se nagy szám, számomra viszont különlegesek. Mint a kis herceg rózsája. Mindhárom bőven túl van már a huszadik életévén, a szüleimen, a tesómon meg a két legjobb barátomon kívül ők vannak velem a legrégebb óta. Ha belegondolok, mennyi mindent végigcsináltunk már együtt… költözések, gyerekszületések, depresszió, szuboptimális élőhelyek, pl. komplett lombkoronavesztés napégésből kifolyólag, illetve korai kiköltöztetésből adódó fagyási sérülések.

Mégis minden egyes tévedésemet túlélték, újrakezdték, szépek és erősek. Úgyhogy a múlt héten ki is tettük őket nyaralni a kert megfelelő sarkaiba. Ebből következőleg pedig az én életem párja a következő napot a parkettán hanyatt fekve, jajgatva töltötte, és azóta is úgy mászkál, mint egy halálraítélt kérdőjel. Na akkor fogalmazódott meg bennem a kezdőkérdés. Hogy ezt így minek?

Mert különben meghalnánk az uncsitól meg a depitől

Igen, már a legendás babiloni függőkerteket is azért építették, hogy II. Nabú-kudurri-uszur babiloni király felesége, Amüthisz ne érezze magát olyan pocsékul a sivatag közepén. Hazája, a médek birodalma ugyanis hegyes-völgyes, csupa zöld vidék – képzelem, mit érezhetett, amikor meglátta kijelölt férjura országát… A függőkert (ha egyáltalán létezett) persze nem szobanövényekből állt, de mindenképpen ez volt az első dokumentált példa arra, hogy növényeket eredeti élőhelyüktől erősen különböző körülmények között tartanak.

Azok pedig, akik először effektíve bevitték a növényeket a házaikba, a skandináv népek voltak (ki más?). Nem csoda. Én is hónapszámra nézegetem a cserepeseimet minden télen, meg megveszem az összes csoffadt rózsacsokrot a boltban, csak hogy ne haljon meg bennem a remény afelől, hogy lesz még tavasz. Skandináviában mindez egy cseppet hosszabb és egy körömfeketényit cudarabb… hát persze hogy megpróbálják magukat élőlényekkel körülvenni.

Mert frivolak vagyunk, csak rákenjük a virágokra

Ezt meg az ókori rómaiaktól örököltük, akik sokat lazultak a nagyon elméleti, nagyon moralizáló, nagyon szűzies görögökhöz képest. A legnagyobb partiarc római előkelőségek házainak alapfelszereltsége volt a peristylium, az oszlopokkal körbevett belső udvar, amelybe legtöbbször medence is került. Ugyan ez sem klasszik beltér, hiszen nem volt teteje, de a négy oldalról zárt építmény és a vízfelszín sajátos mikroklímát teremtett, amelyben a világ minden növénye boldogan élt, amíg meg nem halt. A rómaiak elsősorban a rózsákért bolondultak: Vénusz, Bacchus és Flora termékenységistennő ünnepein az egész város rózsasziromban tobzódott.

Mert azt hisszük, hogy ettől különlegesek leszünk

Elkezdtünk hajózni, felfedeztük Amerikát meg Ázsiát meg Afrikát – és mindent akartunk, ami ott van. Egy mai átlagos urban jungle háztartás szobanövényeinek cirka 95%-a trópusi vagy szubtrópusi vidékről származik, bár ezen ma már ritkán gondolkodunk. Persze a szobanövénytartás azért nem úgy nézett ki, hogy Kolumbusztól kezdve már minden sarki szatócsnál lehetett fikuszt vagy szanszeviériát kapni.

Gondoljunk csak bele: akkoriban nemcsak az nem volt evidens, hogy az utazók egyáltalán eljutnak a növények élőhelyeire (hajózás, ismeretlen betegségek, vadállatok, kannibál törzsek jaaaj), hanem az sem, hogy a begyűjtött növények és magok épségben átvészelik a nem ritkán hónapokig tartó hajóutat.

És az érkezési oldalon se volt ideális a helyzet az ilyen egzotikus növények tartásához: sem az eredeti élőhelyükhöz képest óriási hőingadozás, sem az egészségtelen, nyílt tűzzel fűtött, füstös szobák, termek levegője, sem a pici ablakokon beszivárgó kevéske fény nem garantált hosszú életet a messziről jötteknek.

Meg kellett várni, amíg egyfelől Nathaniel Ward a 19. század közepén feltalálja a „Ward-szekrénynek” nevezett mobil üvegházat, amelyben biztonságosan lehetett utaztatni a más kontinensről származó növényeket, másfelől amíg a modern fűtési rendszerek és általában az építéstechnika fejlődése lehetővé tette, hogy a lakóépületek levegő- és fényviszonyai ne gyilkolják meg rövid távon azokat a példányokat is, akik túlélték az utazást.

De innen aztán nem volt megállás, jött a romantika, a viktoriánus birodalmi érzület meg a kenciapálma.

Mert a nők… hát mi másért?

Tutibiztos, hogy már az eredeti „növényt a tető alá” gondolat is valami nőtől származhatott – erre pedig az a meglepő, de cáfolhatatlan bizonyíték, hogy hivatalos helyszíneken, úgynevezett munkahelyeken egyáltalán nem volt szokás növényekre pazarolni az időt és a helyet. Egészen addig, amíg a 2. világháború miatti válsághelyzetben a nők kénytelenek nem lettek nagy számban munkába állni. Ők pedig magukkal hozták a kellemes környezet megteremtésére irányuló olthatatlan vágyukat – és milyen jól tették!

Mert szeretünk hatalmaskodni… ööö… gondoskodni az elesettekről

Egy másik érdekes társadalmi jelenség mutat rá arra, hogy egyszerűen nem tudunk meglenni úgy, hogy ne találjunk magunknak egy-két nálunk szerencsétlenebb (értsd: kisebb, gyengébb, önállótlanabb, kiszolgáltatottabb) élőlényt, és a gondozásunkba vegyük. Azt már a legkonzervatívabb népesedéskutatók sem tagadják, hogy a modern világban bőven kitolódott a családalapítás kezdete a harmincas életévekre – rá is sütik mindjárt a fiatalokra, hogy önzők, elkényeztetettek, lusták és képtelenek felnőni.

De közben azt is megfigyelhetjük, hogy a fiatalok körében divatba jönnek az otthoni növénygondozás mindenféle formái, a klasszikus szobanövényektől kezdve a balkonkertészkedésen át a közösségi kertekig. Szóval saját gyerek még nincs, kutyakölyök még nincs, de valami kell, amiért időnként muszáj hazamenni. Úgy látszik, a gondoskodás ösztöne simán ott van az amúgy felelőtlennek, éretlennek tartott „maifiatalok”-ban.

Mert azt hisszük, hogy amit mi csinálunk, az csak jobb lehet

Sokat szidott társadalmunk újabb értékes hozadéka: egyre tudatosabbak vagyunk abban, hogy mit szeretünk megenni. Egyre gyakrabban választjuk a vegyszermentes élelmiszereket, igyekszünk kerülni a sok ezer kilométerről rengeteg pénzért ideszállított gyümölcsöket stb. – és „legvégső esetben” még a legbátortalanabbak ablakpárkányán is megjelennek az első bazsalikomok és snidlingek, a pici városi erkélyeken a paradicsomok és rozmaringok. Az előbb-utóbb érkező sikerélmény pedig újabb kísérletekre ösztönöz – a pszichológia nem hiába ismeri és alkalmazza a kertterápia fogalmát.

Mert ha messze is megyünk, szeretünk magunkkal vinni valamit, ami a miénk

Oké, már biztosan unalmas ez a sok társadalmi jelenség, ígérem, nem lesz több, de ez az egy még szerintem elég érdekes. Magyarországon kevéssé tapasztalhatjuk ugyan, és a globalizáció is alaposan eltompította, de a nálunk nyitottabb társadalmú országokban, amelyek több tíz, vagy akár száz éve kiemelt bevándorlási célpontok, sokáig megfigyelhető volt, hogy a frissen érkező bevándorlók egyik első tevékenysége az új hazában a növénytermesztés lett.

Ennek két magyarázata van, egy tök praktikus és egy kicsit emelkedettebb, spirituális. Egyrészt azért kezdtek növényekkel bíbelődni, mert az új hazában nem feltétlenül találták meg a piacon azokat a növényeket, amelyeket hagyományosan fogyasztottak (vagy néphagyományaikban más módon használtak), ezért muszáj volt magukról gondoskodni – másrészt pedig azért, mert a növénytermesztés révén viszonylag gyorsan és látványosan megmutathatták saját maguknak és a befogadó országnak, hogy itt vagyunk, itt is szeretnénk maradni, és tessék, valamit már le is tettünk az asztalra.

Van még valami? Szerintem magamnak már elég mentséget találtam, a derékfájás meg majd elmúlik 🙂

(források: architectureartdesigns.com, pennlive.com. A képek a pinterestről valók.)

Címkék: