Biodiverzitás, természetes talajvédelem, ökológiai gazdálkodás, vegyszermentes növényvédelem – nagggyon tudományosan hangzó fogalmak a modern, de természetközeli mezőgazdaság és kertészet szótárából. Azt hihetnénk, ezek mind olyan vadonatúj megoldások, mint az önvezető autó meg a 3D nyomtatás. Pedig igazából öröktől fogva létező dolgokról van szó, amelyeket most fedezünk fel újra, most, amikor kezdünk magunkhoz térni a szédítő iparosodás illúziójából és talán kezdjük kapisgálni a veszélyeit is. Itt van például ez a szó: milpa.
Közép-Amerika az emberi civilizáció egyik legelső és leggazdagabb bölcsője, mezőgazdasági és élelmezési tekintetben meg aztán pláne. Pár igazán „marginális” növény származik csak innen: például a bab, a paprika, a tök – és persze a kukorica. A térségben már 6000 éve is termesztettek kukoricát, mégpedig nem szórva vagy a ma megszokott szűk sorokba vetve, hanem kvázi „szoliter növényként”, egymástól csaknem egy méterre (!)
Persze a köztes terület sem maradt pucéran, értettek ezek az aztékok a talajtakaráshoz: ide főleg babot és tököt, de időnként más növényeket is tettek. Mexikóban és Guatemalában a mai napig létezik a hagyományos mezőgazdasági termelés e formája, melyet már a FAO is a védelmébe vett: egyike lett a „globális jelentőségű hagyományos mezőgazdasági termesztési rendszereknek” (Globally Important Agricultural Heritage System). A hétköznapi kis csoda neve: milpa.
Az azték nyelvekben a mil-pa azt jelenti: kukoricaföld. A milpában a fő növény valóban a kukorica, ő határozza meg a rendszer szerkezetét. A magas és erős kukorica támasztékul szolgál a filigrán futóbab számára, ami egyszerűsíti a babtermesztést, hiszen nem kell támrendszer építésével veszkődni, helyette lehet tequilát kortyolni és gitározni. A kukorica ezen felül árnyékolja is a babot, ami azért jó, mert így alacsonyabb lesz a bab keményítőtartalma, zsengébb és finomabb termést ad.
A bab ugyebár – azon kívül, hogy még a Puffin-lekvárnál is finomabb – a fantasztikus szuperképességekkel bíró pillangós növények családjába tartozik, akik a gyökerein élő gümők segítségével képesek a légköri nitrogént megkötni és a növények által felvehető nitrogénné alakítani, azaz növelik a talaj tápanyagtartalmát, természetes talajjavítóként funkcionálnak.
A tök pedig, azáltal, hogy kúszónövény, egész nagy távolságokra elcsászkál a földön, erős hajtásaival védi a talajt az eróziótól, lapátnyi leveleivel pedig árnyékol, visszafogja a gyomokat, csökkenti az elpárolgást, növeli a talaj nedvességtartalmát, amiért a meglehetősen vízigényes kukorica nagyon hálás tud lenni.
A kukorica – bab – tök kombó persze csak az alapeset. A vegyes növénykultúráknak számtalan fajtája létezik, de mindegyiknek nagyon praktikus, az adott élőhely viszonyai által alátámasztott magyarázata van – amit persze a hatezer évvel ezelőtti aztékok véletlenül sem fogalmaztak úgy, hogy „nitrogénkötő baktérium” meg „vízháztartás”. Észak-Amerikában például az irokéz indiánok Három Nővérnek nevezték ezt a módszert, a Sziklás-hegységben pedig egy negyedik nővér is érkezett a családba: a Cleome serrulata (a nálunk is ismert dísznövény, a Kleopátra Tűje rokona), ottani nevén a „sziklás-hegységi mézvirág”. A név beszédes: pontosan azért használták, mert hatékony rovarcsalogató, így segített a bab és a tök beporzásában. Az Egyesült Államok olyannyira tiszteletben tartja ezt a bennszülött módszert, hogy a 2009-ben kiadott egydolláros érmén a Három Nővér látható.
Érdekes, hogy Franciaország dél-nyugati részén is eléggé elterjedt dolog együtt termeszteni a babot és a kukoricát. Az innen származó „kukoricabab” pedig kifejezetten finom héjú, jó beltartalmú és könnyen emészthető, ami pontosan annak köszönhető, hogy a kukorica áldásos árnyékában növekszik.
Még egy érdekesség: azok az olvasók, akik rá vannak kattanva a latin-amerikai kultúrára, és nagykanállal eszik a mágikus realizmust, biztosan sejtik, hogy ez az egész történet nem áll meg a földhözragadt (jaj, bocsánat…) mezőgazdaság szintjén. Tényleg nem: a milpa nem egyszerűen egy sajátos termesztési rendszer, hanem közösségi hagyomány, nagy tiszteletben tartott szertartás. A termesztésre kiválasztott területet a közösség férfijai tisztították meg, a nők tartották karban, majd nagyon okosan, néhány év után sorsára hagyták, hogy a természet újra birtokba vegye. A termesztés során gondosan figyelték nemcsak az időjárást, de a Hold járását is, tudván, hogy teliholdkor sikeres a vetés, az első negyedben viszont nem érdemes a földdel bíbelődni.
Ugyanis az itteni népek hitvilágában a természet és a kultúra egyazon dinamikus egység részei. Hisznek abban, hogy a növényeknek is, csakúgy, mint az állatoknak és embereknek, sőt, néhány tárgynak is, lelkük, erejük van, amelyet táplálni kell ahhoz, hogy újjászülethessen. Ennek értelmében művelik földjeiket is: mindent, amit kiveszünk a földből, vissza kell neki adnunk. A mai modern talajmegújító mezőgazdaság alapelve. Hatezer évvel ezelőttről.
Ha kedved támadt kipróbálni a milpát a kiskertben, a Nagy Manitu alábbi tanácsait ajánljuk szíves figyelmedbe:
- Fontos, hogy magas növésű kukoricát válassz, amely lépést tud tartani a futóbab hihetetlen növekedési tempójával.
- Az egyes kukoricanövények körül 3 babnál többet ne tarts meg, mert agyonnyomják a kukoricát.
- Először a kukoricát vesd el, esetleg a tököt is vele, majd a babot csak akkor, amikor a kukorica már olyan 15 centi magas.
- Bátran kísérletezz más növényekkel is (csak vedd figyelembe, hogy nem szeretnek bárkivel együtt élni). A kukorica helyett például bevetheted a napraforgót is.
Használd az aztékok tudását, kipróbált, hatezer éves módszer, neked is sikerülni fog!
(források: disopgua.org, alsagarden.fr, fao.org)
