Itt a Gardenistán már sokszor beszéltünk arról, hogy a hagyományos nagyipari mezőgazdaság rövid távon ugyan hatékonynak tűnik, de hosszú távon sajnos kifejezetten ártalmas: szennyezi a levegőt, megöli a talajt, a féktelen vegyszerhasználat miatt meg még csak nem is feltétlenül egészséges az étel, ami a folyamat végén kijön belőle.
Azt is meglengettük már, hogy azért ebbe még mindig nem kell belehalni, mert szerencsére van megoldás bőven, csak legyen végre elég embernek elég bátorsága elhagyni a járt utat a járatlanért. Léteznek ultramodern, agysebészi pontossággal kiszámított víz-, levegő-, terület- és tápközegfelhasználással működő talaj nélküli termesztési rendszerek, amelyeket eredményesen lehet használni például nagyvárosokban, ahol közel s távol sehol termőföld, hely is alig van. És újra felfedezzük a sok ezer évvel ezelőtt, háztáji vagy kisközösségi méretekben alkalmazott, de nagyobb területen is használható mezőgazdasági rendszereket – ilyen például a közép-amerikai indiánok milpája.
Most pedig egy szintén ősrégi, sokáig elfeledett, de ma reneszánszát élő megoldásról lesz szó, amit a nagyüzemi mezőgazdaság is eredményesen alkalmazhat.
Az erdőmező mint mezőgazdasági fogalom
Az agrárerdészet beszélő név, nem kell hozzá sokat gondolkodni, hogy rájöjjünk, mit takar: a mezőgazdaság és az erdészet együttélését, kölcsönös egymásra hatását. Na most ez megint elég tudományosan hangzik, de nem kell megijedni, tényleg csak arra kell gondolnunk, mit jelent ez a szó: erdő.
Az erdő a biológiai sokszínűség csúcsa, olyan életközösség, amelyben pontosan a nagyon különböző életformák egymásra hatása adja az egész komplexum életerejét. A természetközeli mezőgazdászok kedvelt szófordulata szerint a természet az erdő kialakítására törekszik – jöjjön egy gyors gondolatkísérlet ennek megértésére. Biztosan mindannyian láttatok már tarlót, elhagyott szántóföldet, de akár lepusztult ipari területet, épületbontás után maradó sittes tájsebet. Legelőször – akár heteken belül – a legegyszerűbb lágyszárúak telepszenek meg rajta, néhány év után kibújnak a földből az első cserjék, majd megjelennek a fák is. Még Csernobilban is. A természet szépen visszaveszi azt, ami az övé. Hát akkor miért ne adnánk meg neki mi magunk mindezt az elejétől fogva, ráadásul úgy, hogy abból nekünk, embereknek is hasznunk származik?
Az agrárerdészet pontosan ezt teszi: egyszerűen arról van szó, hogy együtt neveljük a szántóföldi kultúrákat (gabonát, kukoricát, de akár zöldségeket is) a fásszárú növényekkel (gyümölcsfákkal, szőlővel, energetikai fafajokkal vagy értékes faipari fajokkal), illetve haszonállatokkal. Minden magyarázkodás helyett mutatunk inkább egy nagyon egyszerű videót (magyar felirat van hozzá), amelyből minden kiderül.
Igen, a szemfülesek nyilván ráéreznek, hogy mindez nem újdonság: az ipari forradalom előtt gyakorlatilag minden földet így műveltek, különösen az extrém termőhelyeken, például a Mediterráneumban, ahol a gyenge termőtalaj miatt korlátozott volt a művelhető terület mennyisége, az éghajlat pedig forró és száraz. Már a bibliai kecskepásztorok is tudták, hogy a narancsfák alatt kellemesebb a legeltetés.
Persze hogy az: az egyéves lágyszárútól az évszázados fáig terjedő fajgazdagságú erdő ezerszer életképesebb, mint a monokultúra. Még a legegyszerűbb mezővédő erdősáv is kiváló búvóhelye a kisebb-nagyobb állatoknak, amelyek az életközösség természetes növényvédelméről is gondoskodnak. A fák akadályozzák az eróziót és a deflációt, növelik a terület szervesanyag-utánpótlását, megkötnek egy csomó szén-dioxidot, gátolják a nitrátok kimosódását a talajból, értékes faanyagot szolgáltatnak, ráadásul mindezt nem egy évre, hanem hosszú-hosszú időre.
Iskolapéldák a nagyvilágból
Egyrészt hihetetlen, másrészt tök logikus, hogy az agrárerdészeti világ vigyázó szemeit elsősorban Afrikára veti. Ki gondolná, hogy olyan területeken, mint Malawi, Zambia, Uganda vagy Nyugat-Afrika, ahol iszonyú súlyos gond az aszály, a talajok nagyon szegények, erodáltak, a lakosság nagy része pedig komolyan nélkülöz, egyáltalán létezik modern mezőgazdaság? Pedig így van. A FAO és más nemzetközi mezőgazdasági és élelmezésügyi szervezetek támogatásával – pontosan a súlyos élelmiszerhiány miatt – már jó 30 éve működnek agrárerdészetek ezekben az országokban, és az eredmények több mint biztatóak, és mellesleg nagyon érdekesek is.
A slágernövény a Faidherbia albida (magyarul leginkább fehér akácnak hívják), amely egyszerűen csodálatos. Ugyanis leveleket csak a száraz évszakban növeszt, ekkor remek takarmányt ad az állatoknak, az esős évszak beköszöntekor viszont nyugalomba vonul, leveleit lehullajtja, és így nem szívja el az életet adó nedvességet a többi növénytől. A fájából kisebb, könnyebb használati tárgyakat készítenek (csónakot, kerítést stb.), a hamujából szappant, de Zimbabwéban, ha nem akad más, a magját is megeszik. Ráadásul a pillangósok családjából való, ezért – és ezt már minden gardenista kívülről fújja – képes megkötni a légkör nitrogénjét és a növények által felvehető formájú értékes nitrogéntápanyaggá alakítani. Ami meg is látszik a terméseredményeken: a félsivatagos területeken is jól tudnak kukoricát termeszteni, csökken az erózió, nő a talaj tápanyagtartalma.
Hasonló rendszerek működnek a FAO égisze alatt többek között Guatemalában és Hondurasban, Vietnamban és a Fülöp-szigeteken is.
Európában is nagy hagyományai voltak a vegyes kultúráknak, és szerencsére nem tűntek el nyomtalanul, sőt, gyakorlatilag reneszánszukat élik. Franciaország dél-nyugati részén pl. dió alatt termesztenek gabonát. Igen, a dió alatt, ahol a néphit szerint semmi sem él meg. Az Egyesült Királyságban kulturális örökségnek tekintik a szórványgyümölcsösökben folytatott tyúktartást. A szarvasgombát pedig Horvátországtól Olaszországig tradicionálisan tölgyesekben és mogyoróültetvényekben termesztik.
Apropó tyúkok: az agrárerdészet természetesen nemcsak növényeket jelent. Az állatok remekül érzik magukat az árnyas fák alatt, ráadásul akár természetes takarmányt is találhatnak – a disznók „makkoltatása” például réges-régen abszolút bevett szokás volt. A tyúkok sem szeretik a tűző napot, ráadásul a ragadozó madaraktól is megvédi őket az, ha behúzódnak a fák alá. Az állatok egyik legnagyobb ajándéka pedig – na jó, a tojásuk, tejük, húsuk mellett – a trágyájuk, bizony. A természetes körülmények között élő, természetes táplálékon felnövő állatok trágyája – megfelelő kezelés után – a legeslegjobb tápanyagutánpótlás a talaj számára. El lehet felejteni a műtrágyázást, viszlát!
Ha ennyire tökéletes, miért nem csinálja mindenki?
Mert nagyon másképp kell hozzáállni, mint a hagyományos mezőgazdasághoz, illetve a hagyományos erdőgazdálkodáshoz. Az agrárerdészet abban különbözik a hagyományos erdészettől, hogy nem a fák körül forog a világ. Na jó: nem csak a fák körül. Egy agrárerdő első ránézésre nem is igazi erdő, hiszen elég ritkás, inkább ritkás liget, mint sűrű sötét nagy erdő. Persze hogy az egyébként, különben túl erős konkurenciája lenne a kisebb növényeknek a fényért, a vízért és a tápanyagokért folytatott csendes, de ádáz harcban.
A hagyományos mezőgazdaságtól pedig abban különbözik, hogy egészen másképp művelik a talajt, mint a nagyipari szántóföldeket. Utóbbiakon mi történik? Learatják a fő kultúrát, majd mondjuk tarlót hántanak, ősszel meg brutális kerekű traktorokkal 60 centi mélyen felszántják az egészet. Aki agrárerdészkedésre adja a fejét, az viszont általában azzal kezdi, hogy eladja az ekéjét és bevezeti a köztes kultúra, a zöldtrágyázás, a takarónövény fogalmát.
Az agrárerdészet – mint temészetszerű gazdálkodási rendszer – sokat merít a világszerte egyre népszerűbb minimál talajművelés (no till vagy minimum till) eszköztárából, amelyeket nagyon röviden így foglalhatunk össze:
- Nem szántunk. Kész, passz. A mélyszántás a második világháború utáni őrületes gépesítési forradalom gyümölcse, de mára már pontosan látszik, hogy teljesen kiszipolyozza a talajt, megöli a talajéletet, kifejezetten akadályozza a természetes humuszképződést, 60 centi mélyen pedig olyan durva vízválasztó réteget hoz létre (=eketalp), amin a puskagolyó se hatolna át, nemhogy az altalajban rejtőző nedvesség és nagyon értékes ásványi anyagok. (A pontosság kedvéért: az a szántás, amit dédapáink műveltek egy szál lóval, vagy pláne a feleséggel járomba fogva, enyhén szólva nem említhető egy lapon a több tonnás traktorokkal végzett munkával.)
- Mindig fedje valami a talajt – a tüchtig, homogén, középbarna szántóföld látványa lehet nosztalgikus, de felejtsük el, ha azt akarjuk, hogy ötven év múlva is teremjen benne valami. Különben meg a pucér talajon előbb-utóbb úgyis megtelepszik valami – akkor meg már nem jobb, ha valami olyan van rajta, amit mi magunk tettük oda? És esetleg még hasznot is hoz? Na ugye.
- Csak annyi biomasszát szedjünk le a területről, amennyi a megélhetéshez szükséges, minden más maradjon csak szépen ott és táplálja a talajt. Nyugdíjazhatjuk a lombseprűt és az avarszívót.
Hol találkozhatunk Magyarországon agrárerdővel?
Sajnos nagyjából sehol – leszámítva az amúgy egyre népszerűbb erdőkerteket. Magyarország az agrárerdészet egyelőre gyerekcipőben jár, pedig igény az volna rá. Kb. 700.000 hektárra teszik a gyenge termőképességű talajok összterületét, ezeken például remek megoldás lenne a talaj javítására és a gazdálkodás több lábra állítására.
Jó hír, hogy az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap Magyarországnak is elég jó támogatásokat ad ilyen agrárerdészeti rendszerek telepítésére, a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ (NAIK) egyre több bizakodásra okot adó kísérletbe vág bele, sőt, 2018 februárjában megjelentették az Agrárerdészet című szakkönyvet is. Mindettől azt lehet remélni, hogy előbb-utóbb meglesz a megfelelő szakmai segítség is az agrárerdészet felé kacsingatók számára. Szó ami szó: ideje lenne.
(források: erdomezo.hu, worldagroforestry.org, fao.org)
