Külső szemmel úgy festhetünk, mint két idióta: egy hat hónapos kismama és egy 48 kilós pálcika sétál a 12-es főút mentén, vagy éppenséggel a derékig érő gazban. De valójában csupán kolléganőmmel dolgozunk. Ma ez az irodánk.
Több napos terepbejárás során olyan helyszíneken járunk, amelyeknek természeti szépségétől elalélsz menten. Ki ne szeretné mindezt?
Verőcén vagyunk, a Duna-parton. Csodaszép, májusi csütörtök délelőtt, 32 fok, tűző nap és a zoknink (MÁR) tele az egérárpa (Hordeum murinum) szúrós toklászával. De ilyenektől nem ijedünk meg. Választhatunk: vagy a forgalmas 12-es út mentén bandukolunk, vagy a derékig, néhol nyakig érő növényzetben gázolunk. A vadvirágokkal teli, mesébe illő magas-füves Duna-parton elindulunk ugyan, de gyorsan rájövünk, hogy ez így mégsem lesz jó, hiszen csak ne szúrkáljuk agyon a kismamánkat. Így kénytelenek vagyunk áttérni a főút menti életveszélyes övezetbe, nevezetesen az útpadkára. Célunk elérése után viszont a lélegzetem is eláll. Figyeljetek, ez fogadott minket:
Kolléganőm nevében ugyan nem beszélhetek, de én a meghatódottságtól szóhoz sem jutok. Tudjátok, mikor szorul a mellkas, de közben kiugrasz a bőrödből örömödben, ellenben mindjárt sírsz. Imádom. Pedig nem is én vagyok kismama, hogy ilyen érzelem-kitöréseim legyenek. 😀
Következő lélegzetelállító momentum az átkelés a Dunán. Méghozzá révvel, miközben rettegek a víztől. De a látkép miatt simán megérte, és nem is kellett túl sokat a vízen lennünk. Huhh.
Visegrádi Sibrik-domb, feltárt római limes helyszín. Mindez a Dunakanyarban, tehát pompás kilátással párosítva. Már a rómaiak is tudták, hogy mitől döglik a légy, bár nekik nyilván nem ez volt az elsődleges szempont.
Szintén magas füves terület, kevesebb, és más jellegű vadon növő szépségekkel: kutyatejek társaságában néhány üstökös gyöngyike. Utóbbit eddig még nem láttam élőben.
Az üstökös gyöngyike. Ugye milyen gyönyörű?
Folytatjuk utunkat, Dunabogdány határában két dzsindzsa-susnya között autókázunk. Kolléganőm vezet, én meg kapaszkodok és imát mormolok, hogy nehogy itt ragadjunk a kicsi Lanciával. Erőteljesen szurkolok felváltva kolléganőmnek, illetve az autónak. Viszont ez a látvány kárpótol minden egyes feszült pillanatért:
Pilismarót, ismét Duna-part. Kavicsos part helyett itt kagylós part van, annyi a partra vetett kagylóhéj a szárazföldön. Innen pedig ezt lehet látni:
Kolléganőm coelhói bölcselettel jelentette ki Dömösnél, hogy “nem nehéz szeretni a Dunakanyart”. És milyen igaza van! Majd hulla fáradtan Lanciá-ztunk haza mi ketten, a két boldog nő.
Tájépítésznek lenni a világ legjobb dolga.:)
Fotók: Tóth Bettina
