Így lehet vicces egy város

Évről évre megjelennek a világ legélhetőbb városait rangsoroló cikkek, elemzések, általában Béccsel és Melbourne-nel az élen. A sorrendet olyan kritériumok alapján állapítják meg, mint a politikai és társadalmi stabilitás és a közbiztonság, valamint az egészségügyi ellátás, az oktatás, a kultúra, a környezet és az infrastruktúra. E tételek magas színvonala valóban megnyugtató, kiszámítható életminőséget, elégedett lakosokat jelent – de vajon BOLDOGOK is ezektől a dolgoktól lesznek az emberek? Min pörögnek annyira a „fun theory”, a „playable city” és egyéb rejtélyes eszmék mentén tevékenykedő városépítész és szociológus- meg művészcsoportok? A játékos városok titkát kutatjuk.

Kezdjük három, egymástól látszólag független ténnyel:

1. A Föld lakosságának több mint fele (Európa lakosságának kb. 70%-a) városlakó.
2. A játék az ember (= a felnőtt és a gyerekember) egyik legfontosabb tevékenysége.
3.  A legtisztább és legnyugodtabb nagyvárosok utcái is tudnak hangulattalanok, szürkék lenni.

Mitől lesz élhető egy város? Első gondolat: a jó sok lóvétól. OK, a jó minőségű infrastruktúrához és közszolgáltatásokhoz tényleg pénz kell. De a pénz révén még csak gazdag lesz egy település, nem pedig élhető és emberi. A gazdag város általában nagy és egyre csak nő, ettől meg zsúfolttá válik, ahol a logisztika, az ember és a tárgyak szállítása válik az első számú megoldandó közfeladattá. A modern város egy futószalag, amelyen mindenki állandóan siet, dudál és cipekedik. És ezen igazából még az sem segít (mondjuk ártani se árt, hallod, Budapest?), ha viszonylag felelősen gondoskodunk a zöldfelületekről és nem űzzük el a kocsmák teraszait a belvárosi járdákról.

Persze közben szerencsére megszületett az „okos város”: mobilappok tömegei segítenek gyorsabban és hatékonyabban megtalálni, odajutni, kifizetni, elszállítani. Lassan megszűnik a zsúfoltság, hatékonyak leszünk és dinamikusak, esetleg jó nagyot ugrunk előre az élhető városok ranglistáján is – de közben leszokunk arról, hogy megkérdezzük a pontos időt az első szembejövőtől, útbaigazítást kérjünk egy helybélinek látszótól, pláne csak úgy szóba elegyedjünk ismeretlenekkel a buszmegállóban várakozva. Márpedig azt azért már minden gyerek tudja, hogy nem a fonódó villamosok hálózata teszi igazán élővé a várost, hanem a fonódó embereké, bizony.

A jó hír az, hogy nincs veszve semmi, jól lakhat a kecske és megmaradhat a káposzta. A világban szerencsére milliónyi jó példa van arra, hogy eredeti ötletekkel, egyszerű eszközökkel és egy kis önzetlenséggel igenis meg lehet változtatni egy szürke, lélektelen nagyváros hangulatát is, közelebb lehet hozni egymáshoz az embereket. És ehhez nem feltétlenül több tízmilliós presztízsjátszótereket meg szabadtéri fitneszparkokat kell telepíteni a város látványos pontjaira – hanem az iskolából meg a munkából hazavezető mindennapi szürke útvonalat kell színesebbé, nevetősebbé és testet-lelket átmozgatósabbá tenni. Mert a játszó ember pozitív, nyitott lelkű, kreatív, együttműködő és laza. És arra biza nagy szükség van mostanában. Pontosan erre esküdtek fel a „playable city” (nevezzük mondjuk „játékos város”-nak) mozgalmárai.

A legbanálisabb helyszín is lehet játékos

Igen, a játékos város „elmélet” hívői szerint az a legfontosabb, hogy a hétköznapi élethelyzetekbe csempésszük vissza a játékosságot. Reggel munkába meg iskolába menet, este fáradtan hazafelé kullogva kell csak igazán jókedvre deríteni a hajszolt városlakót! És milyen egyszerű ez, mondhatni: gyerekjáték!

 

 

A látványjátszótereken túl

Hiába fantasztikus egy-egy új óriásjátszótér a Városligetben vagy a Margitszigeten – azt gondolom, nem túl gyakran fordul elő, hogy nagyszámú anyuka csak úgy beugrik oda játszani egyet a kiscsimbókokkal a hét valamelyik napján suli után. Ez nem azt jelenti, hogy nincs értelme a városligeti játszótérnek – dehogynem, csodás hétvégi vagy szünidei program az egész családnak, de itt most a hétköznapi életbe becsempészett játék nagyvárosi megoldásairól gondolkodunk. A tanév kezdetén pont aktuális téma, hogy a gyerekek leterheltek, stresszesek és virtuális világokba meg virtuális barátságokba menekülnek fára mászás helyett.

Szóval mi lenne, ha a mostaninál több kisebb, nem feltétlenül komplett játszóterünk lenne a városokban? Hogy a suliból hazafelé szinte egyiktől a másikig szaladjon az a kölyök, mert az egyiken ezt a játékot szereti, a másikon meg amazt? Vagy akár csak egy görbe ugróiskola itt, egy tökegyszerű labirintus ott és a többi, abszolút nem pénzigényes kis bolondság? Csak nem az lenne, hogy észrevétlenül is meglenne a gyerek napi betevő szabadtéren összevissza szaladgálási adagja, amiért minden rendes gyerekpszichológus sírva könyörög a szülőknek meg az oktatási rendszernek?

És nemcsak a gyerekekre kell gondolni, hé!

De nem ám, még ha nem is arról van szó, hogy öltönyös uraknak és kosztümös hölgyeknek meló után libikókázni kellene meg homokvárat építeni. De azért a fenti bécsi ostáblához hasonló  utcai eszközökre se kell csilliárdos közbeszerzést kiírni, nem? A fenti példa még egyszerűbb, Sydney-ből érkezett, és lám, itt például pont öltönyös urak ütnek el ezzel a dedós kis játékkal mintegy tíz percet is az életükből.

A városi felnőttek szórakoztatásának amúgy nemzetközi versenye is van. A 2012-ben Bristolban született Playable City kezdeményezés éves díját olyan projektek nyerhetik el, amelyek a városok infrastruktúrájára építve, az információs vagy egyéb technológiák megoldásait felhasználva apró, játékos, vicces performanszokkal dobják fel a városlakók életét. A projekteket Bristolban mutatják be, de a mindenkori győztes a mozgalomhoz csatlakozó többi városban is lehetőséget kap a bemutatkozásra. A „Szevasz, lámpaoszlop” projektben például az utcák olyan szóra sem érdemes, de nélkülözhetetlen tartozékaival csetelhettek a járókelők, mint a lámpaoszlopok, a parkolóórák vagy a telefonfülkék. Londonban két hónap alatt cirka 25 ezren nem átallottak sms-t írni egy kukának, hogy megkérdezzék, nem rossz-e napokig az esőben szobrozni.

A „Shadowing” pedig az utcai lámpákat kombinálta egy mozgásérzékelős kamerával, és az alatta elhaladóknak egy olyan árnyékot játszott le, amelyet másvalaki vetett a járdára korábban. Ha megfigyelitek, mindenkiből kihozza az esőben éneklő Gene Kelly-t.

A következővel meg mondjuk az Etele téri Volánbusz-végállomást lehetne feldobni egy kicsit. A montreali zenélő hinták titka nemcsak az, hogy beleülve hangot adnak ki, hanem az is, hogy ha együtt hintázunk, a sok különböző hang dallammá áll össze. Ennek nagyszerűségét meg még csak magyarázni sem kell.

Erre a cuccra is biztosan sokan emlékeztek, néhány éve egész komoly cégek is beálltak szponzornak a zenélő lépcsők mögé. Nézzétek meg most újra ezt a videót, amely éppenséggel a stockholmi lépcsőről készült. Az emberek nem fel- meg lerohannak a lépcsőn a dolguk után, hanem megállnak, szájat tátanak, esetleg rászánnak akár 15 másodpercet is arra, hogy le-föl lépegessenek, neadjisten ugráljanak a lépcsőfokokon. És mindezt nem gondterhelt arccal teszik, hanem MOSOLYOGVA. Noch dazu: EGYMÁSRA mosolyogva. Hát nem félelmetes?

Bizonyára Magyarországon is vannak követendő példák – sajnos egyelőre nem nagyon találtam más forrást ilyen kezdeményezésekre, mint szabad szemmel alig látható helyi civil szervezeteket, szülői munkaközösségeket meg egy apró születési rendellenességgel élő háziállatról elnevezett viccpártot, de ők legalább beleállnak, minimális eszközökkel, maximális ellenszélben is. De ezer százalék, hogy az dobna igazán a magyar városok hangulatán, ha az önkormányzatok településfejlesztési bizottságaiban ülő sok énkomolyembervagyok néha beütné a Google képkeresőjébe azt, hogy „playable city”. És elmosolyodna azon, amit lát. Igen, úgy, mint egy gyerek.

Címkék: