Sajnálom, elmúlt a szerelem. Talán nem illik azonnal a lecsóba csapni, de jobb, ha mihamarabb tisztázzuk a dolgot. Ugyanis nem azért írom ezeket a sorokat, hogy a végére rájöjjek, mégis mennyire jó veled. Mert nem az.
Idén hatodik éve, hogy együtt élünk, de úgy érzem, a kapcsolatunkba fektetett energia kész idő- és pénzpocsékolás. Jó-jó, hozod itt nekem a virágokat évről évre, meg 1-2 centiméternyi változás is mindig van felfelé (néha lefelé), de komoly fejlődésről nem számolhatok be.
Pedig én minden tavasszal kicserélem a földed, hogy finom savanyú közegben élj, amiről tudom hogy szereted, és kellemes árnyékos helyet kaptál. De sosem állunk itt meg, mert sok vizet, párásítást és tápanyagot is igényelsz és én rögtön ugrom akkor is, ha elkezdi rajtad szőni valami borzalmas állat a fészkét, hogy letegye a petéit. Pedig nagyon undi az ilyen, tudod. Még nyáron is mindig beások hozzád egy kis savanyú tőzeget, mikor alszol, hogy örülj, ha felébredsz. A flakonos tápot meg úgy iszod, mint alkoholista a kétdekást, de én ezt is elnézem neked, mert azért a nyári virághalomért megérte a sok bajlódás.
Azért volt egy pár jó évünk…
Pedig minden macerás növényt már kidobtam a kertből. Nincs itt semmi teleltetni, dédelgetni való, mert szentül hiszem, abból kell főzni, amink van. Fagyzugos a kert, hát nincsenek tavaszi hidegre érzékeny növények, és semmi, amit csomagolni kellene a tél hidege elől. Szép fekete földünk van, hát csak a homokkal kevert virágágyásba teszek levendulát. Az árnyékos részekre csak árnyékkedvelő, míg a napos részeken csakis napimádó növények vannak. Egyedül téged hagytalak meg, mert úgy, olyan nagyon szerettelek.
De te kicsit sem akarsz alkalmazkodni. Hát hogy éljünk így tovább együtt?
Nézzük az idei évet, a fordulópontot. Márciusban én is betegségekkel küszködtem, így valahogy kimaradt a földcseréd. Aztán májusban észbe kaptam, de addigra már nem lehetett kapni azt a márkát, amit évek óta használunk. Valamilyen sárga csomagolású, újat kaptál és Isten bizony nem is a legolcsóbbat. De ez nem tetszett neked. Finnyás. A tápot elkezdtem adagolni, de te csak pimaszkodtál és elhalványodtál sőt, alig lett rajtad bimbó. Akkor már tudtam, végleg megsértődtél. Pedig nem volt nagy a bűnöm.
Hálátlan dög.
Nyáron még próbálkoztam, emlékszel? Rendszeresen hoztam neked állott vizet, ahogy szereted és az újabb savanyú talajhalom is megjött, igaz, nem a régiből, de permeteztelek is vízzel, hogy bírd a hőséget. Este nem egyszer néztük a naplementét, miután megkaptad a speciális tápod. De te kérlelhetetlenül vágyakozol északabbra, ahol a barátaid négyszer ekkorák babusgatás nélkül, igaz?
Tudom, őrült nagy hőség volt a kertben, amit az árnyékban is nehezen viseltél, meg a föléd hajló fenyőt is kivágtuk, de talán igyekezhettél volna egy kicsit jobban te is, nem?
Ezért úgy döntöttem, most lezárjuk ezt az egészet, ami köztünk volt, ezt a se veled, se nélküled őrületet. Nincs tovább.
Holnap elküldelek az anyósomhoz Zalába, arrafelé még természetesen savanyú kissé a talaj, látni is szép nagy példányokat a fajtádból, nem úgy mint itt. Ott talán majd jól érzed magad, és hidd el, engem hamar elfelejtesz. Minden jót!
(Főkép: pxhere.com)
