Ha én lennék a király, egy ilyen kert közepén élnék – könnyen támadnak ehhez hasonló gyermekded gondolatai az embernek, amikor egy egzotikus kertben barangol. Nos, ha nem is egy uralkodónak, de egy atlanti-óceáni szigetcsoport vezetőinek apró stábja van olyan mázlista, hogy egy ilyen pompás kert közepén szürcsölgetheti kávéját a reggeli értekezleten. Ráadásul egy palotában. Annyira mondjuk nem mélyedtem el az azori politikában, hogy biztonsággal meg tudjam ítélni, hogy az őket körülölelő buja zöldnek van-e pozitív hatása a munkájukra, de hogy egész kiváltságos körülmények között dolgoznak, az biztos.
A Portugáliához tartozó Azori-szigetek kormánya működik a Sant’ Ana nevű kert közepén, ami két euró ellenében, és egy személyi vagy más fényképes igazolvány felmutatásával látogatható. Hét hónapot éltünk Sao Miguel szigetén – a fővárosban, Ponta Delgadában található kertet először januárban néztük meg, egyszer pedig augusztusban, és nem mondanám, hogy számottevő lett volna a különbség: a tél és a nyár közepén is lenyűgöző volt.
Ezen és néhány közparkon látszik, hogy elég komolyan veszik itt a kertkultúrát (vagy csak – ahogy a helyiek mondják – bármi szárba szökken ezen az óceáni-szubtrópusi éghajlaton, csak le kell dugni a földbe): nemcsak dísz- hanem haszonnövényekből is rengeteg nő a 19. század közepén alapított parkban. Érdekes egyébként, hogy a kormánykertet csak egy fal választja el a város botanikus kertjétől. Jó öreg kelet-európai logika mentén el is képzeltem, hogy biztos az azori kormányfő volt olyan mohó, mint oly sok megalomán vezető, és elmarta magának a botanikus kert egy részét; mígnem elolvastam, hogy más ember alapította a kettőt; a szóban forgó Sant’ Ana palotát és a körülötte lévő parkot egy bizonyos José Jácome Correia. Az azori kormány 1980 óta működik itt, arra mondjuk nem találtam megbízható adatot a neten, hogyan is került ebbe az idilli környezetbe.
Azt viszont el tudom mondani, hogy mi hogyan kerültünk oda: véletlenül. Ugyanis az egy kapuval odébb lévő botanikus kertet szerettük volna megnézni, és azt hittük, ez a másik bejárata. Aztán szép lassan leesett, hogy hoppá, ez egy másik park – gyanakvásunknak már önmagában az okot adott, hogy a szomszédba dupla ennyi a beugró -, de ha már itt landoltunk, megnéztük. A belépéskor a látogató egy térképet kap, bár a park nem olyan nagy, hogy el lehessen tévedni benne.
Amúgy pedig a Sant’ana nem különbözik a botanikus kertektől: kis, tájékoztató táblák latin névvel, származási hellyel stb. Az endemikus azoriak mellé csomóféle növényt gyűjtöttek ide a világ minden tájáról, és vajon hány kormány büszkélkedhet saját kis fűszerkerttel? (Ahol nem feddik meg a látogatót, ha a kisgyereke felfedezési jelleggel végigtépked mindent a mentától a petrezselyemig, utóbbit meg is eszegeti.) További magaságyásokban tea, cukornád, kávé stb. – ezek mind-mind megteremnek a szerencsés éghajlaton.
Alighanem azt is megoldják saját erőforrásból, ha egy delegáció érkezésére fel kell díszíteni a palotát: a kertben télen rengeteg kálát és liliomot; nyáron rózsát termesztenek. Bármennyire is meresztettem a szemem, hogy találjak egy kertészt, akitől megkérdezhetem, valóban ilyen önellátó-dekorációs célból tartják-e ezt a sok virágot, vagy inkább értékesítik, hogy ezzel is gazdagítsák a szigetkasszát; nem találtam egyet sem, csak a legvégén, amikorra már elfelejtettem ezt a dilemmámat.
Nem vagyok botanikus, így főleg az összkép és az apró kis részletek ragadtak magukkal. Na, meg a fűszer- és haszonnövénykert. A park egy geometrikus, mértani hatású kertből, valamint egy tájképi hangulatú, angolkert hatású parkrészből áll; a kettő pedig szépen ível át egymásba.
Virágágyások, kis mesterséges tó, pálma-fasor fokozzák az élményt; és néhány egészen különleges fa. A csendes-óceáni délfenyő például pazarul érzi magát mindenütt Sao Miguelen, ahogy az Új-Zealand-i pohutukawa is, ami télen lenyűgöző virágokat hoz (lásd fotó). Vagy ott a papírra emlékeztető darabkákat hámló fa, az ausztrál Melaleuca styphelioides (magyar neve szerintem nincs, ha van, kommenteljen, aki tudja!) vagy a fikusz, ami itt szép magasra nő, és olyan a formája, hogy simán beillene egy fantasy filmbe. Attól lesz egyébként ilyen alagút a törzséből (lásd fotó), hogy a magas páratartalmú helyeken rengeteg léggyökere nő, főleg lefelé. És ha oldalra is nő és utána indul lefelé, plusz még be is fásodik, plusz olyannyira megvastagszik, mintha törzs lenne, nos, akkor a végeredmény egy izgalmas alagút. Azt nem tudom, hogy ez otthoni körülmények között is modellezhető-e, gyanítom, hogy a legnagyobb igyekezet ellenére sem – kell hozzá ez az óceáni-szubtrópusi éghajlat.
