Amikor Szászországba költöztünk, azonnal eldőlt, hogy a közeljövőben kell nekünk is egy kiskert, vagy ahogyan Németországban nevezik, Kleingarten vagy Schrebergarten. Ezek a speciális jogállású ingatlanok hasonlóak, mint a nyolcvanas-kilencvenes években Magyarországon annyira elterjedt telkek, de a legszembetűnőbb különbség, hogy míg utóbbiak a külvárosi részeken (általában egy-egy tó közelében) voltak, addig a német kiskertek akár egy lakótelep közepén is megtalálhatók.
Kiskert gyorstalpaló
Kialakulásuk még a XIX. században kezdődött, és mára már több mint egymillió hobbikert létezik Németországban. Nevüket Moritz Schreber lipcsei orvosról kapták, aki a munkásgyerekek egészségéért aggódva szorgalmazta, hogy minél több időt töltsenek a szabadban, friss levegőn. Akkoriban a növekvő iparosodás miatt alig voltak játszásra alkalmas területek, az orvos pedig úgy gondolta, az 1865-ben felavatott közösségi park ideális lesz a testmozgásra. Öt évvel később jöttek létre az első kiskertek Lipcse körül, ahol már a szülők ágyásokat gondoztak, miközben a kisebbek rohangásztak a zöldövezetben.
Egy idő elteltével az emberek elkezdtek teljesen más szemmel nézni ezekre a kertekre: már nem a nyárspolgári réteggel azonosították, és annak ellenére, hogy a törvény aprólékosan szabályozza, hogy milyen körülmények között lehet használni a területet, egyre több család adta be az igénylését. A földdarabka társadalmi szerepe felértékelődött, bárki számára elérhetővé vált. A családoknak értékes szabadidős tevékenységet nyújt, a fiatalok és az idősebbek is megtapasztalhatják a kertészkedés nyújtotta örömöket, hozzájárulva ezzel a természetes élőhelyek és fajok védelméhez.
A gyerekek a naphosszat a szabadban játszhatnak, és saját tapasztalatukkal bővíthetik az iskolában tanult biológiai ismeretüket. A munkanélkülieknek lehetőséget ad arra, hogy kerti munkájuk révén olcsón juthassanak friss gyülölcshöz és zöldséghez, és kevésbé érzik magukat haszontalannak a kialakult közösségben. Ez utóbbi egyfajta klubéletet biztosít, a területeket ugyanis csak ritkán választja el egymástól kerítés, így a pihenés és munka közben is folyik a csapatépítés, a tapasztalatcsere, csökken az elszigeteltség érzése.
Nem utolsó sorban a bevándorlók, vagyis mi részünkre a kiskert olyan szocializációs lehetőséget kínált, amelynek révén lehetőségünk nyílt könnyebben és gyorsabban integrálódni.
A mi kiskertünk szerelem volt az első látásra. Már napok óta bújtuk a hirdetési oldalakat, de az elképzelésünknek megfelelő szabad kertet túl drágának találtuk: egy-egy 400 négyzetméteres területért és a rajta lévő kis fa-vagy téglaházért akár háromezer eurót is elkértek a ráunt tulajdonosok. A tulajdonos kifejezést egyébként erősen idézőjelesen kell érteni, a föld ugyanis konkrétan a kiskert-egyesületé vagy a városé, használói csak bérlői jogokat kaphatnak. Csupán a kertben lévő építmények, növények képzik a bérlők tulajdonát.
Álmunk egy olyan kiskert volt, amin jó állapotú, ottalvásra is alkalmas faház áll árammal és vezetékes vízzel, és döntően napos oldalon legyen. Miután láttuk az árakat, a magánhirdetők helyett inkább az egyesületnél próbálkoztunk: egyből kiderült, hogy a közösség vezetőjének épp van egy felszabaduló kertje. Az idős házaspár lebetegedett, egy ideje már nem bírták a kinti munkát, a gyerekek az unokákkal pedig több száz kilométerre költöztek. Amikor megláttuk a szépen gondozott telket, tele csodálatos virágokkal, rengeteg szőlővel, veteményessel, faházzal, a kert végében kis fészerrel, medencével, azonnal tudtuk, hogy mi leszünk azok, akik tovább fogjuk vinni a nyugdíjasok harminc évnyi munkáját.
Már csak az árban kellett megegyezni. Lélekben felkészültünk egy borsos összegre, amiből majd megpróbálunk lealkudni, ehhez képest nem hittünk a fülünknek, amikor kiderült, mennyiért válnak meg a kerttől. Kétszer is visszakérdeztünk, mire felfogtuk és elhittük, hogy mindössze 250 eurót kell fizetnünk. Ráadásul ebből 100 euró az egyesületnek ment, az önzetlen nyugdíjasok zsebébe mindössze 150 euró landolt. Még viccelődtek is azon, hogy ebből maximum elmennek egy étterembe vacsorázni, de éreztük, legbelül kicsit megszakad a szívük, hogy le kell zárniuk ezt a korszakot.
A következő meglepetés akkor jött, amikor kiderült, ebben az összegben benne van minden, ami a faházban és a szerszámoskamrában megtalálható. Férjemre maradt tehát az ásó, kapa, fűnyíró, satu, satupad, tényleg minden, az utolsó szögig, míg az idős hölgy a telken használt porcelánjait, kristályvázáit, evőeszköz készletét, függönyeit, stb. ajándékozta nekem. A szerződéshez borítékban mellékeltek több évtizedes fotókat, ami a kiskert kialakításnak, a faház felépítésének az emlékeit őrzik, illetve olyan családi képeket, amik hűen tükrözik, mennyire boldog volt ott mindenki.
Pár nap múlva a kulcsokat is megkaptuk, és megbeszéltük, hogy a következő héten birtokba vehetjük a tündérkertet. Aznap az idős nyugdíjas házaspár már nem volt jelen, minket viszont egy teraszra kikészített vadonatúj ásó és egy csatolt kedves üzenet fogadott. A faházban, az asztalon csokit, cukorkákat, mesekönyveket hagytak a kislányomnak, és pár csomag zöldségmagot. Még arra is volt gondjuk, hogy díszcsomagolásban szappangolyót helyezzenek ki nekünk a kézmosóhoz. Őszintén meghatott minket ez a gondoskodás, majd hatalmas szenvedéllyel és szeretettel láttunk neki a munkának. A következő posztomban megmutatom, mire haladtunk vele az elmúlt egy év alatt.
