Az öreg fasorokban mindig van valami fenséges. Rendezett soraival vezeti tekintetünket, mint az út csinos kísérője, akár egy határvonal, vagy egy valami felé tartó zöld folyosó, ami kiemeli a végén ránk váró látványosságot. Ezt persze hamar felismerte az ember, így azóta léteznek fasorok, mióta világ a világ, vagy legalábbis, amióta kertészkedő ember lakja.
Idővel a nagyvárosokban még több értelmet találtak a fasoroknak. Tisztítja a levegőt, megakadályozza például a porszemcsék és egyéb szennyeződések bejutását a lakásokba, oxigént termel, nyáron több fokkal hűti le a könnyen felforrósodó beton és kőtömeg környezetét. Így jótékony hatásuk legalább akkora érték, mint szépségük és városképet alakító határozottságuk.
Éppen ezért a városok szerves részei a fasorok, amelyek telepítése és gondozása állandó odafigyelést igényel. Fővárosunkban ezt az idén 150 éves Főkert látja el, amely tisztában van a sok, gazdag történelemmel bíró fasor értékével és próbálnak megfelelni a város és a természet okozta kihívásoknak, mert azokból azért akad bőven. És míg ők tennivalót látnak bennük, mi, átlagemberek élvezhetjük igazán csak alattuk a sétát, főleg, ha tisztában vagyunk életük egy-két izgalmas momentumával.
Itt van például a népi mulatóhelynek tervezett Városliget, amelynek legöregebb platánfasorának fáit még maga József nádor hozatta szekérrel saját alcsúti birtokáról 1818 és 1830 között. De még mielőtt rátérnénk a mai alcsúti fákra, nem maradhat ki a felsorolásból a Széll Kálmán tértől induló Szilágyi Erzsébet fasor sem, amely érdekes időket élt már meg. A Mátyás király anyjáról elnevezett vadgesztenye fasort a hűvösvölgyi villamospályával egy időben telepítették az útra, 1900-ban. 1931-től Olasz fasor néven, 1946-tól Malinovszkij fasor néven ismerték. Sajnálatos módon a ’60-’70-es évekre olyannyira leromlott az időközben rendkívül népszerű útvonal fáinak állapota, hogy a ’70-es évek végén a teljes fasort kivágták és újratelepítették. Ezúttal a városi szennyezésre kevésbé érzékeny fajtákat, nyugati ostorfát és japán akácot ültettek. A Szilágyi Erzsébet fasor azonban mára akkora autóforgalmat bonyolít, hogy két szakaszon is szükség volt rekonstrukcióra a ’90-es években, amik által mára gyönyörű, szívós kőrisek szegélyezik a villamos síneket, mint azt a Főkert honlapján írt összefoglalóból megtudhattuk.
Persze a nagyvárosok előtti időkben sem hiányozhattak a fasorok, amikor a vidéki kastélyok körül zajlott a társadalmi élet. A kastélyokba ugyanis meg is kellett érkezni. És ha már annyi pénzbe került az a kastély, nyilván az odavezető út sem lehetett egyszerűen egy erdő vagy a szántóföld széle. Fokozni a várakozás izgalmát, a kíváncsiság bizsergető érzését éppen tökéletes az út menti, hosszan tartó fasor. Nem veszi el a figyelmet a táj, egyszerűen csak előre érdemes nézni, a fasor végén kukucskáló épületre.
Irány a golfpálya! Ez itt a fotóalbum!
Ez az élmény az országban szerencsére itt-ott még tetten érhető. Az előbb már említett Alcsút (azaz ma már Alcsútdoboz) csak félórára van Martonvásártól, így évente többször is elmegyünk oda kirándulni. És aki döbbenten szeretne ámulni a tervező és a természet nagyságán, annak kötelező felírnia ezt a helyet a bakancslistájára. A 45 hektáros területet még 1819-ben vette meg a magyarok által közkedvelt Habsburg József nádor, aki nem csak a főváros építészetét reformálta meg, de botanikai, kertészeti ismerteiről is híres volt korában. A terület nagy része ma egy vadregényes angol park, amelyben úgy áll az egykori kastély düledező homlokzati fala, akár egy tökéletes antik díszlet, amely a klasszikus angol parkok sajátja.
Nos, az arborétum megér egy másik cikket (írom-írom!), térjünk is a fasorra. József nádor komolyan gondolta a parkosítást, így birodalmában minden utat gondosan tervezett fasorokkal szegélyezett. Ma egy 3 km-es útszakasz az, amely ámulatba ejti a szemlélőt. A kastély parkjától az egykori tehénistállóhoz vezető utat 200 éves platánok szegélyezik. A látvány felülmúlhatatlan. Egészen jelentéktelennek tűnik minden ember ehhez a csodához képest, amely évszázadok óta őrzi a helyet. Egy fát úgy három-négy ember tud csak körülölelni, hatalmas, tekintélyes fák ezek, amelyeket megóvott a történelem nekünk. No meg a „cifraistállót”, amit olyan díszesre terveztek, akár egy kúriát, ezért a népek gúnyosan „marhapalotának” hívták sokáig sőt, mi beszéltünk olyannal mostanában, aki még így emlegette.
Az épület ma kiváló állapotban van, ugyanis előkelő tehenek helyett ma előkelő golfozók látogatják. A Csányi birodalom részét képező Pannonia Golf and Country Club lankás zöld gyepe szinte zsúfolásig volt a legutóbbi, novemberi platánfasor néző túránk idején. Nem volt meglepetés, hogy nem csak én fényképeztem a fákat, sokan mások is leparkoltak néhány fotó erejéig alattuk. Nézd meg a fotóalbumot te is!
A kanyar után még bő egy km hosszú a platánokkal szegélyezett út
Ahogy a példa mutatja, a platánok igazi túlélők, ahogy egyes tölgyfélék is. A Zala megyei Zalaszentgrót és Türje települések között például egy ma 47 tagból álló oszlopos növésű kocsányos tölgyfasor áll, amelyet még a környékbeli Batthány család telepíttetett. A helyi kastélyt 1787-ben emeltette egy korábbi erőd helyén Batthány Ferenc, aki családjával sokat vadászott a környéken. Az ehhez vezető egyik út volt ez, amelyen ma ez a káprázatos tölgyeket magába foglaló sor látható. Magasságuk 12-17 méterre tehető, a törzsek szélessége úgy 1 méter lehet. A fasor megőrzésének fontosságáról a Zala Megyei Hírlap is beszámolt néhány éve, nekem viszont a közelben lakó rokonok ajánlották. És milyen jól tették! Nyár végén jártunk itt, hát erejük teljében láthattuk a fákat. Pompásak, igazi élmény volt sétálni alattuk. Csak azt sajnáltam, hogy az utazók golyóként száguldanak át ezen a kis összekötő úton, pedig megérné kiszállni, de akár csak lelassítani is néha.
Látod, mekkora az autó? Zalaszentgrót felé hajt.
1898-ban hazánkban, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén emlékfa-ültetési mozgalom indult Sissi, azaz Erzsébet királyné halálát követően. Ekkor neveztek el számos közterületet is róla, ám a tiszteletére ültetett ligetek, erdők és fasorok talán tovább őrzik emlékét az időben. Egy ehhez köthető fásítási program keretében ültették be a Martonvásár és Tordas közötti útvonalat is szép lombú vadgesztenye fákkal. Ekkoriban a sörgyáros Dreher család volt a martonvásári és tordasi kis kastélyok tulajdonosa.
Elbeszélésekből, és például a novemberi Magyar Krónikából is tudjuk, hogy a kettő közötti, szőlődombok alatti úton gyakran sétált sétabotjával a sörgyárat később híressé tevő Dreher Jenő, aki az emlékfa-ültetési akciónak remek helyet talált itt. Bár az autópálya építése miatt csak a tordasi fele maradt meg a fasornak, az mégis megér egy látogatást. A Gesztenyés út ma egy bájos pihenő-sétáló övezet a Szent László patakkal a közelben. Rönk asztalok és padok, modern kültéri fitness eszközök, valamint csinos lámpaoszlopok és új gyalogos- és bicikliút teszi teljessé a helyet. A hűvös, száraz őszi kirándulóidő csak úgy vonzotta ide a helyieket, jó látni azt, hogy mindig andalog itt legalább egy párocska.
Tordas határában hosszú pihenőparkot alakítottak ki a fasorból
Ha te is ismersz szép, idős fasort a környékeden, írd meg kommentben! Nem tudunk velük betelni.
