Abigél szerint kihívás van, nem cikiség
Nem a felelősséget akarom elhárítani, amikor azt mondom: nálam nem cikiség van, hanem kihívás. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy három hónapja költöztünk jelenlegi otthonunkba, amelyről az alábbiakat kell tudni: sorházi lakás lévén kertje alig nagyobb egy fél tollaslabdapályánál, azt is három szinten kell elképzelni, úgyhogy viszlát, grandiózusan megtervezett évelőágyások! Ezen kívül egy hároméves labrador is lakja a terepet, az ő szavakkal le nem írható energiaszintjén, tehát nyilván nem itt fogom életem japánkertjét se megépíteni. Ráadásul az ingatlan nem saját, hanem bérelt, önkényesen nem túrhatom fel, bármennyire is volna ezer jobb ötletem a tujasövénynél.
HANEM. A kerítésen kívül kezdődik az én világom, juhé! A képek önmagukért beszélnek, de azért álljon itt néhány kiegészítő infó:
- full északi előkert egészen rendben lévő díszfácskákkal, cserjékkel meg évelőkkel – és egy monumentális villamosszekrénnyel
- északnyugati-nyugati tájolású, erősen lejtő esővíz-elvezető árok, felette cukorfalat diófa, amely alatt ugyebár az orkok is sírva halnak éhen
- a sok helyütt elkövetett tévedés folytán ecetfának hitt rémes bálványfa zombiként újjáéledő csonkja
Tehát halld, világ, a fogadalmam: az idei szezonzáráskor a villamosszekrény körül dúsan burjánzó növénytakaró fog elmenni téli álmot aludni, alacsony növésű, árnyékkedvelő évelőkkel, amelyek nem zavarják a szekrényben esetlegesen folyó munkát. A kissé elvadult árokmenti fák megifjodnak, tövüknél vízparti életközösség indul meg. A bálványfa helyén pedig a párom kedvenc cserjéje, a korallberkenye kezdi meg hosszú és boldog életét. Ámen.
Az elektromos szekrény szebbik oldala
A társasházi lakó kesergése
A városi társasházi élet örömeit három hónapja élvezem a 13. kerület egy közepesen zsúfolt, avagy tágas részén. Beköltözéskor nagy lelkesedéssel estem (volna) neki a kertnek. Az első lakógyűlésen, amin már teljes jogú szereplőként részt tudtam venni, akciótervet hirdettem a kert megújítására. Szigorúan minimál költségvetéssel, néhány alkalommal pár óra alatt elvégezhető feladatokat írtam össze: Fákat kicsit felnyírni, hogy a brutális árnyékot enyhítsük, rendszeres fűnyírás, fűmagvetés, az öntözést teljesen magamra vállalva.
„Áhh, a fákhoz nem szabad nyúlni, a szomszédból lógnak át, abból botrány lesz, meg egyébként is, miért nem jó az úgy?” – jött a válasz. Majd a következő: „Füvet nyírni? Minek? Ezt a gazt? Jó az úgy!” De legjobban az „elvetemült”, vízpazarló locsolás ötletem verte ki a biztosítékot kedves szomszédaim körében. A percek alatt kialakuló lincshangulatot megtapasztalva be kellett látom, egy városi, régi társasházi kert a legtöbbek számára nem lehetőséget és ajándékot jelent, hanem felesleges gondot, amit legjobb lenne leaszfaltozni – de szerencsére az nagyon, de nagyon sok pénzbe kerül. Így esett, hogy azóta álmodozom a közös kertünk rendbetételéről, és azóta gyűjtök egy kertes házra. Még cirka 20-25 évig.
Tavasszal pedig, csak azért is kiteszek a kertbe egy hatalmas cserepet, tele mindenféle virággal, bele pedig egy táblát: Drága szomszédaimnak ránézni tilos!
A bejárat előtti beton járólapok = kapcsolatdinamikai tréning a kertben
Hat éve. Hat éve már, hogy beköltöztünk új otthonunkba. Végre kertváros, végre egy kis tér, természet, fű, gyümölcsfák, egy kis szőlő, kerítés mentén pár virág, nem is kell több. Vagyis majd kell, de előbb bent legyen meg minden. Így van, nem szeretjük elkapkodni a dolgokat. Egy-két fal ki, máshova meg be, aztán ugyanez az emeleten, nem sorolom. A kertbe is kijutunk egyszer. Nem is lenne olyan hatalmas munka, de drága férjurammal nem jutunk dűlőre. Ő mindenáron betonozni akar, és igen, persze ő a ház ura, de ha én egyszer az asztalra csapok, akkor az asztalra van csapva.
Egyben betont nézzek a kertbe kilépve? Azt már nem!
Jó, akkor nem csinál semmit. Ő térkövezni nem fog (nem is kértem). Így megy ez hatodik éve. Kezdem azt sejteni, hogy ez nálunk valami rejtett játszma, valami kapcsolatdinamikai tréning, részét képezi a mindennapoknak. Velem is volt már, Lacival is, hogy egy jelentéktelen kis vita az új kerti út anyagválasztásába folyt át, észrevétlenül. Ez egy fix téma, ide mindig menekülhetünk, ha azt érezzük, vesztésre állunk egy vitában. Mindkettőnknek megvannak a jól bejáratott érvei, röhejes kis személyes ragaszkodások, amik körülbelül a „mert csak” érvvel egyenértékűek.
Szóval a bejárati ronda betonlapok maradnak, azt gyanítom. Tányércsapkodás helyett szuper feszültség levezetés, mindenkinek csak ajánlani tudom. Ez a hosszú kapcsolat titka? Az egyik kis apró titok biztosan. Hülye lennék lemondani róla!
A régi kocsibeálló és az anyósom
A házunkhoz megörökölt régi autóbeálló, vagyis annak ma is fennálló létezése ékes példája annak, mikor a hülyeség szorgalommal és kitartással párosul.
Imádom, szeretem drága anyóskám, teljesen jó a viszonyunk, de tényleg, néha már hátborzongató, mennyire egyet tudunk érteni és szinte klikkesedünk Zsuzsim ellen, ráadásul nem is jelentéktelen ügyekben, lásd gyereknevelés. DE. Az a veleszületett tehetség, amivel valamilyen marhaságot védeni tud, s ebben harcostársára talál feleségemben, az aztán baromi idegesítő tud lenni.
Adott egy nem használt, régi járólapokkal kirakott út a telek szélén, szinte a teljes kert hosszában. Sose használtuk, a garázs a túloldalt van. Ideköltözésünkkor fel akartam számolni, legyen csak fű, szépen egyben, vagy hozzuk ki eddig a mellette lévő zöldségest, gyep végül is van a túloldalt épp elég. Á, azt nem lehet, kell egy tartalékút, mert mi történik, ha veszünk egy nagy bútort? Sokkal praktikusabb itt bevinni. Na igen. Csak erről az oldalról, a bejárat előtti terasz előtt áll egy diófa, annak a törzse van csak kicsit útban, pont a lépcső előtt középen, épp csak olyan közel hozzá, hogy mindenféle nagyobb tárgy házba juttatását megakadályozza. Teljesen reális ugye, hogy bármilyen dolog miatt majd nekiállunk kivágni a diófát. Sokkal egyszerűbb a kiskapun keresztül cuccolni, de még a garázson keresztül is, elég magas ajtaja van. A ház másik bejárata pedig könnyen megközelíthető, ott csak pár nyamvadt rózsát kell szedálni – azoknak úgyis ideje lenne már felszívódni a kertből.
Így hát, a családi béke végett maradnak a lapok és a kicsit rendezetlen összkép. Kerti munka helyett viszont lehet, befizetek valami új, egyben háromajtós szekrényre – öröm lesz nézni, ahogy a diófát próbálják majd húzni jobbra-balra szerencsétlen szállítók, mert ott kell majd először megpróbálniuk, abban biztos vagyok.
Rita az előkerttel riogat
A legfullcikibb dolog a kertünkben az előkert. Már attól is belepirulok, ha leírom. Egy iszonyat, ahogy kinéz, senki nem gondolná, hogy bent kulturáltak a körülmények. A szokásos kifogásaim között szerepel, hogy egy hatalmas diófa van felette, így teljes árnyékban van az egész, valamint az őszi diólevél sok növényt tönkre tenne. De valójában mindig van, amit ennél jóval fontosabbnak érzek. (Bár most, hogy elnézem a képeket…) Korábban vastagon murvát öntött ide az előző lakó, amit egyik évben áttalicskáztam máshova és tulipánokat, jácintot, fürtös gyöngyikét ültettem ide, meg kaptunk néhány fa lépegetőt, amit hülyén tettünk le. Közben őrülten elszaporodott az ibolya, ami ugyan csodás talajatakaróként működik egész évben, de sajnos egyedül ez van itt… Nyáron az ablakakokban árnyékot kedvelő virágok csücsülnek és a kerítés oszlopainak tetején begóniák színesítik a sivár látványt. Talán idén ennek is nekugrunk, bár attól tartok, már így is olyan sok az újévi fogadalom…
Katonai rádiós felépítmény és gyomok – ahol a természet az úr
Azt hiszem az egész kertünk tök ciki. Ugyanis mi a természetes kert hívei vagyunk, plusz szeretjük a csendet, védjük a környezetet, így nem zúgatunk egész évben egyszer sem fűnyírót, nincs szépen nyírt pázsitunk, csak vadnövényes gyepünk. Az ágyásokat ritkán gyomláljuk, mert szeretjük a gyomokat, sőt számtalan gyomot megeszünk. Ez ma már mind ciki, mert a trend a pázsit, a szépen rendezett kert, a kigyomlált ágyás ágyásszegéllyel, a kert, ahol mindent ural, mindent rendez az ember.
Nálunk a természet az úr. Ezért aztán rendetlennek és lustának neveznek azok, akik nem ismernek. A kertünket pedig gyomosnak mondják. Bátorság kell, hogy vállalni merjük az igazán természetbarát kertet. Mindezek mellé tavaly még egy régi katonai bódét is beszereztünk kertünkbe a gyerekeknek, műanyag játszóház helyett. A képen pont a csúnya oldala látszik, a többi oldala amúgy nagyon tuti.
