Balatonozós szilveszter lett idén. Barátokkal nem vágytunk „az év legnagyobb buli”-jára, mint ahogy már kábé öt éve határozottan ezt érzem év végén. 35 évesen nálam már inkább az a cél, hogy minél kevesebb embert lássak az év utolsó estéjén. Bíztató…
Így hát nem kellett sokat nyaggatni, mikor egyik barátom javaslatára Balatonföldváron vészeltük át az év ezen rövid krízisidőszakát. A szerkesztőségből más is járt ott nemrég, családostul, érdemes elolvasni a kilátós sztorit, aztán gyertek vissza ide. Megvan? Na, akkor folytatom. Szóval, ingyen fuvar oda-vissza, plusz a szállás a nyaralóban, mászkálás nyugis helyeken, este társasjáték, tiszta őrület. Hülye lettem volna kihagyni.
Szilveszter délutánján tettünk hát egy rituális sétát a balatonföldvári magas parton (helybélieknek Magasparton) és a „rendes” vízparton. Kezemben fényképezőgéppel, tisztességes japán turista módjára lefotóztam kábé mindent, ami mozgott, mert az micsoda kihívás, ami meg egy helyben állt, azt meg azért. Kedvenc témám a Balatonon a régi nyaralóvillák, épület plusz szép kert, legjobb párosítás. Könnyű és hálás célpontok. A parton meg a kacsák, azok meg pont nem, bár pózolni már elég jól megtanultak, az evolúció a 21. századra kameraérzékennyé tette őket. Pluszban bejött még a naplemente, mint örökzöld téma, ami minden emberből, akinek fényképezésre alkalmas eszköz van a kezében, kihozza a MŰVÉSZ-t – én is elcsábultam, bevallom, és kicsit szégyellem is magam.
Hazafelé viszont elkövettünk egy nagy hibát, a kommersz mesebeli ősbűnt: hormonzavaros, borostás/szakállas alkalmi Piroskaként letértünk az ismert útvonalról. A főút helyett naivan az egyik azzal párhuzamos utcát választottuk. Csendesebb is, meg hátha látunk valami érdekeset – gondoltam, én hülye.
És akkor váratlanul ott termett ő, a hétfejű sárkány. Jó, igazából benéztünk egy kerítésen, de meg tudom magyarázni. Biztos ismered azt az érzést, amikor meglátsz valamit, valami taszítót, és tudod, hogy nem kellene odanézned, de valahogy nem bírod megállni, aztán meg azonnal a retinádba ég.
Ott volt ez a tó. Vagyis egy vízfelület, amit a gazdája tónak álmodott. Feltehetően ezen a néven fut, így mutatja be a kedves vendégeknek, ismerősöknek, távoli rokonoknak. „Ez itt a tavunk. Én csináltam! Szép, mi?” – mondhatja büszkén az egyszeri kertész, ahogy elképzelem.
Nem arról van szó, hogy valami, amit házilag készítünk vagy építünk, ne lehetne kicsit suta, kicsit gagyi, sőt. Én is szeretek barkácsolni, és majdnem minden kicsit csálé, kicsit béna. Nem ezzel van a baj, nem kell maximalistának lenni. Törekedni persze lehet rá, de ez itt valami egészen más kategória. A tófóliára még azt mondom, egész ügyesen eltakarták, ennél sokkal rosszabbat is láttam már. Igaz, a kövek elég hézagosak, köztük virít a fólia, meg nekem csúnya ez a rikító fehér kő, túl kontrasztos, mint a fehér murva a virágágyásokban, olyan hangulatot csinál, mintha egy tüzépen lennénk. Ezt még el tudom engedni, megvolt a szándék és a nagyjából tisztességes kivitelezés, a rikító, fehér köveket meg nagyon sokan szeretik. De az a pajzán kerti kiegészítő & dekorelem orgia…
Vegyük őket sorra:
Fröccsöntött nagy- és kis süni (előtérben balra, felborulva), igénytelen kivitelezésben. Gyerekek, fiúk-lányok, ilyet ne, légyszi. Az ilyen dolgok nem díszítenek, rombolnak – az épített környezetet és a vizuális ingerek befogadásáért felelős agysejteket egyaránt.
A túlsó végen úszkáló műanyag kacsa, mondhatni, javít a helyzeten, ha csak a fröccsöntött termékcsaládot nézzük, de ott jobbra a békával kiegészülve már megint átbillen a mérleg az ótvaros gagyi oldalára.
Azt a nagy, nem is tudom milyen üveget egyszerűen csak nem értem. Miért került oda? Mert zöld? És akkor már szép is egy tó partján? Akkor ki lehetne tenni egy állólámpát is. Vagy egy kakukkos órát, azok is általában szépek. Nem illik oda, idegen, tájidegen, kertidegen, migráns üveg, félek tőle, csúnyán néz. Kérem szépen a bácsit vagy a nénit, aki oda tette, tegye vissza a pincébe, töltsön bele tudatmódosító nedűket, azt meg utána öntse bele Herr turista Jürgenbe, arra való, köszönöm.
És akkor vegyük végre észre: ott heverészik 3 darab zsalukő. ZSALUKŐ! A zsalukő, mint az köztudott (kisujj eltart, áll felemel, fej szolidan félretart, hangszín ellágyít) egy építőelem, hölgyeim és uraim. Házakat építenek belőle, meg kerítést, meg garázst. Ennyi erővel mehet akkor a kertbe a szeptemberi betonozásból megmaradt 4 zsák cement, egymáson, ízlésesen elrendezve – balatoni posztmodern, 10.000 euró, viheti is, Frau Jürgen, danke schön! Vigye a sünt is mellé, ajándék.
Tegyünk ki mindent a tó mellé, legalább nem lesz útban. Értem én, hogy üreges a belseje, lehet bele földet tenni, négyzetes a formája, tehát virágládára emlékeztet. A WC meg kicsit olyan, mint egy lábos, olyan kicsit kerek, kicsit öblös, szépen csillog, oszt’ mégse abból esszük a krumplis tésztát. Ez egy nagy-nagy zsákutca, megkérem tisztelt utasainkat, forduljanak vissza!
A pergola alatt, mintegy a fókuszpontban, kiemelt helyen elhelyezett szintén fröccsöntött, miniatürizált világítótornyot így utólag is hozzácsaphatjuk a sün család plusz béka csapathoz, ami így végképp eldönti a meccset giccsfronton – a nem-is-olyan-szar kacsa reménytelenül alulmaradt, szegény. A pergolára felakasztott, fröccsöntött (már unalmas, meg állandó szóismétlés, tudom) műanyag madáretetőről már nincs is kedvem véleményt formálni. A kinn felejtett, hófehér, üres műanyag akasztós edény biztos szép volt, amikor nem látszódott a futómuskátlitól, de az még nyáron volt, ha volt egyáltalán.
De, hogy ne csak a puffogás legyen, lássátok, engem is anya szült, az egyetlen elfogadható – mondhatni szép – kiegészítőt is meg kell említeni: ez pedig a vékony fémrúdon lévő kis virágforma, amiből ha lenne mondjuk 10-15 darab, különböző magasságokban, a tó partjára ültetett magas díszfüvek között tök jól nézne ki. Én nem vennék ilyet soha, de elfogadom, az emberek 80 százalékának ez tetszik, és tetszhet is, nincs vele baj. Csak kicsit a nézőpont felé, vagyis a ház irányába kellene fordítani, mert nagyon lapos a virág, alig látszik – a tó vizében tükröződve lehet észrevenni egyáltalán, hogy ott van.
Jahh, hogy a másfél méteres kerítést raschel hálóval (közismert nevén: nyúlháló) fedték, aminek semmi értelme, hisz simán belátni felette, ellenben ronda…oké, abbahagyom. Tudom, egy frusztrált, szemétláda, kiégett zugfirkász, kertépítő vagyok.
De azért ti csak menjetek a Balatonra, mer’ amúgy minden évszakban meseszép!
