Ha a 20. században élt volna, együtt emlegetnénk Rockenbauer Pállal és Sir David Attenborough-val. 261 éve, 1757. február 3-án született Kitaibel Pál, minden magyar botanikusok atyja és példaképe, „a magyar Linné”.
Sopron vármegyében, Nagymartonban (ma: Mattersburg, Burgenland) született, jómódú parasztcsaládban. Akkoriban a botanikát még nem oktatták önálló tudományként, ezért orvosként végzett Pest-Budán, de negyedéves korától kezdve már leginkább a vegytan-növénytan tanszéken „lógott”, tanársegédként az egyetem füvészkertjét gondozta, 1807-től az intézmény igazgatója lett.
Fő műve a Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae (Magyarország ritka növényeinek leírása és képei), amely ugyan befejezetlen maradt, de így is 3 kötetben, 280 színes rézmetszettel illusztrálva mutatta be az ország addig teljességgel felméretlen flóráját. Botanikai munkája mellett jelentősek ásványtani, kémiai, geofizikai kutatásai is.
Kitaibel Pál két fennmaradt portréja közül valószínűleg ez a hitelesebb. Halála után 12 évvel készült.
3 könyv? Ennyi???
Na jó, gondoljuk csak át, mi minden kellett e 3 könyv elkészítéséhez akkoriban. 18 nagyobb kutatóút 1792 és 1815 között, kb. 1400 terepen töltött nap (majdnem nettó négy év!), kb. 20.000 megtett kilométer – és nyilván nem annyira helikopterrel, mint lovaskocsival és gyalog. Ezen utak egyike sem kifejezetten botanikai célzatú volt, elsősorban ásványtani vizsgálatokat végezni delegálták – gyakran a természetes ásványvizek elemzése volt a feladata, a növénymegfigyelés csak amolyan másodállás volt a számára. Így aztán a lovaskocsi a következő apróságokkal megpakolva libbent végig a kor biliárdasztal-simaságú lovaskocsisztrádáin:
- Kitaibel Pál és az utastársak személyes holmijai, étel, ital, egyebek
- a herbárium készítéséhez szükséges eszközök (papírok + prés stb.)
- a füvészkert számára gyűjtött növények és ezek szükséges göngyölege (edények, tárolók)
- a növényfestő mester szerszámai (mert ugye sznobériából nem vittek magukkal se fényképezőgépet, se telefont…)
- egy teljes vegyi laboratórium.
Elképzelni is alig tudom, hogy a halálba’ tudta ezt tizennyolcszor végigcsinálni, mindenesetre Kitaibel feljegyzéseiben nincs nyoma panaszkodásnak, ellenben ő írt le először 150 növényfajt, összegyűjtött kb. 330 magyar népi növénynevet – tőle tudjuk például, hogy 1799-ben Dombóváron lucsifának hívták az erdei fenyőt. Hagyatékában nem kevesebb, mint 15.000 lapból álló herbárium maradt, ez lett a Magyar Természettudományi Múzeum növénytárának alapja.
Ekkora Bear Grylls… biztos nagy lábon élt, ha ennyire ráért a mezőn üldögélni…
Mint minden olyan remek ember, akit csak a hivatástudat vezérel, Kitaibel Pál sem sokat vergődött azon, hogy saját magából médiacelebet csináljon, vagy hogy a fizetős megbízásokból a saját hasznára is csurrantson-cseppentsen valamicskét. Laboratóriumát saját konyhájában rendezte be, egyetlen portrét sem készíttetett magáról a növényfestő mesterrel, és naplója is csak útjai szakmai vonatkozásairól számol be (azokról viszont elképesztő részletességgel, a néprajzosoktól az erdészekig kutatók százai tudják érdemben használni a leírásait). Síremlékére (amelyet nagyon szomorú módon elnyelt a Nyugati pályaudvar alapozása) kollégája és utóda, Schuster János a következő feliratot vésette: „Gaude Hungaria, quae talem tulisti!” – azaz: „Örvendj, Magyarország, hogy ilyen fiad lehetett!”
A botanikus utódok azért nem feledkeztek meg róla: elneveztek róla többek között egy mályva– és egy haranglábfajt is.
Kitaibel-haragláb (Aquilegia kitaibelii)
Csak hogy tudjuk: a rézmetszés.
A rézmetsző vésője vékony, négyszögű vagy ovális acélrudacska, amelynek a lemezzel érintkező vége ferde élű alakra van köszörülve, a másik fele pedig egy csonka gombakalap alakú fa fogantyúba van erősítve. A vésőt munka közben a művész vagy mester hegyes szögben mozgatja a rézlemezen, a véső szárát a hüvelyk- és mutatóujja közé fogja a hegytől 1–2 cm távolságra, és a tenyérben nyugvó markolatra adott nyomással mozdítja előre. A lemezbe vágott barázda szélessége és mélysége a vésőre kifejtett erővel áll arányban, de a szerszám állásszöge, hegyének alakja is befolyásolja. A metszés során keletkező sorját háromélű kaparókéssel, az úgynevezett sáberral távolítják el. Munka közben a lemezt mindig a metszendő vonal irányába forgatják, alkalmas helyzetbe állítják, s a szép ívű vonalak készítéséhez bizony a metszést végző és a lemezt tartó kéz összehangolt mozgására van szükség. Ennek megkönnyítése érdekében a lemezt vagy homokkal töltött bőrpárnára fektetik, vagy speciális forgatható satuba fogják.
A metszetről úgy készülnek a levonatok, hogy az előmelegített lemezt bekenik sűrű mélynyomó festékekkel, és a felületről ha a lemez kihűlt ritka szövésű ronggyal letörlik a fölös festéket. A sima felületről a festék könnyen lejön, míg a vésett mélyedésekben megmarad. Ezt a preparált lemezt a mángorlóhoz hasonló rendszerű, acélhengeres mélynyomó prés deszkáira helyezik. A lemezre egy áztatott, enyvezetlen papírlapot helyeznek és egyszer áthúzzák a présen. A nedves, puha papír kiszívja a mélyedésekben maradt festéket. A papírt, azaz most már nyomatot óvatosan leemelik a lemezről, és nehezék alatt szárítják. Új nyomat készítése újbóli hevítést, festékezést és törlést igényel. A lemez előmelegítése a festék egyenletes eloszlását segíti elő, valamint a festék így beszárad és nem pereg ki a barázdából.
(Forrás: wikipédia)
Te jó ég, ehhez képest mennyire egyszerű dolga van ma annak, aki talál egy eladdig ismeretlen növényt és meg akarja tudni, mi az…. Úgyhogy hamarosan írok is egy jó kis összefoglalót a piacon jelenleg fellelhető növényismereti és kertészkedős mobilalkalmazásokról.
Addig is emeljük kalapunkat Kitaibel tanár úr munkássága előtt!
források: wikipédia, Molnár V. Attila blogja
