Azt tudod, hogy levendulát kell a rózsatövek közé ültetni, a paradicsom mellé viszont nem teszünk krumplit, és persze a diófa árnyékában a fű se nő – de vajon tudod-e, miért? Hogyan használhatjuk az egyik növényt a másik „ellen”, és hogyan segít a másik növény az egyiken? Az allelopátia és a biológiai konkurencia boszorkánykonyhájába látogatunk.
Direkt nem kezdem úgy, hogy már az ókori görögök is, mert a kutya se olvas tovább 🙂 (pedig egyébként már az ókori görögök is!) A lényeg, hogy 3000 éve tudjuk, hogy a dió meg a csicseriborsó undok növények, akik elmarják maguk mellől a többieket. Aztán az évszázadok alatt lassan gyűlt csak a tudás, hiszen meg kellett várni, amíg a kémiatudomány és a vizsgálati eszközök elérik azt a szofisztikált színvonalat, amelyen ezek a nagyon rejtélyes, a növények nedvkeringésében lezajló folyamatok érthetővé válnak.
Fekete dió (Juglans nigra). Nem azonos a “mi” diónkkal (Juglans regia), de hasonlóan alleopata.
A tapasztalatnak viszont nem kellett várnia semmilyen szabatos tudományos definícióra. Az ember 10000 éve mezőgazdálkodik, és valószínűleg 9970 éve tudja, hogy nem okos dolog ugyanazon a területen sokáig ugyanazokat a növényeket termeszteni, mert a talaj elunja magát az egyhangúságtól (tényleg így hívjuk: talajuntság). Tudjuk azt is, hogy bizonyos növények egymás mellett vagy egymás után vetve nem adnak jó termést, betegeskednek, nem fejlődnek megfelelően. És tudjuk azt is, hogy bizonyos növények viszont kifejezetten jó hatással vannak egymásra, távol tartanak egymástól egy csomó kártevőt és kórokozót.
Mi franc az allelopátia? Vigyázz, szeszkviterpén is jön!!!
A ma érvényes hivatalos definíció szerint az allelopátia „minden olyan folyamat, amelyben növények (algák, baktériumok, gombák, vírusok) által termelt szekunder metabolitok befolyásolják a mezőgazdasági és biológiai rendszert”. Ha nagyon egzaktak akarunk lenni, akkor külön emlékezünk meg a növények közötti kölcsönhatások másik fajtájáról, a konkurencia jelenségéről, amelyben a növények nem „fű alatt”, másodlagos anyagcseretermékek, azaz félelmetesen bonyolult nevű vegyületek (szeszkviterpén, hogy mást ne mondjak) útján meccselik le, hogy ki a kiskakas a szemétdombon, hanem egyszerűen, a természet farkastörvényei szerint megküzdenek az erőforrásokért.
Hogyan működik az allelopátia?
A gyökéren, vagy az elhalt növényi részeken keresztül a talajba jutó vegyületek leggyakrabban a csírázást gátolják (csírájában fojtják el a konkurens növény fejlődését), de hathatnak kártékonyan a gyökér növekedésére is. Nem nehéz tehát belátni, hogy a gátló hatás eredményeképpen ezek az allelopatikus hatású fajok gyakorlatilag kipusztítják maguk körül a konkurens növényzetet. Mint az összes biológiai folyamatot, az allelopátiás hatást is befolyásolja az éghajlat, illetve az időjárás: a bőséges esőzés gyakorlatilag kimossa a talajból a gonosz vegyületeket, míg a száraz időjárás kifejezetten kedvez a feldúsulásuknak.
Érdekes tény, hogy az allelopatikus növények nagy része adventív(azaz nem őshonos) faj, így Magyarországon például a zöld juhar, a fehér eperfa, a fekete dió, a bálványfa és a fehér akác is. A nemrégiben fellobbant hungarikum-, illetve méhész-szakmai akácvita során ezért erről is muszáj beszélni: a kontrollálatlan akác-szaporulat bizony nincs jó hatással sem a biodiverzitásra, sem az őshonos fajok életesélyeire. A bálványfát pedig – amelynek csírázásgátló hatása olyan durva, hogy nemrégiben felmerült az a gondolat is, hogy gyökérkéreg-kivonatából hivatalos gyomirtót készítsenek – egyszer és mindenkorra tegyük oda, ahová való: szélsőségesen leromlott, esetleg szennyezett talajokon mégiscsak jobb, mint a semmi, de az ég szerelmére, mindenhonnan máshonnan igyekezzünk eltávolítani, és ne keverjük össze az ecetfával.
Bálványfa (Ailanthus altissima). Invazív gyomfa, erős allelopátiás hatással. Néhány év alatt nagy területeken képes akár végzetesen meggyengíteni az őshonos növényzetet. Itt az aszfaltban még elmegy, de nagyon ne dédelgessük.
Oké, de mire használhatjuk ezt a fantasztikus tudást az allelopátiáról?
Az allelopátiás potenciállal rendelkező növényeket konkrétan használhatjuk kártevőirtóként is. A mezőgazdaságban gyakran alkalmaznak ilyen trükköket: az alap az, hogy a megfelelő fajokkal mulcsolják (fedik, takarják) a talajt a gyomok ellen, valamint az, hogy a szántóföldi vetésforgóban bizonyos fajokat nem telepítenek egymás után, illetve „fertőtlenítő” hatású köztes kultúrákat használnak.
A legjobb, ha nem kell külön növényvédő növényt telepítenünk, hanem annak a kultúrnövénynek van kártevőelnyomó hatása, amelyet önmagáért is szívesen tartunk otthon a kertben. A paprika levelei például remekül elüldözik a disznóparéjt, a libatopot, a csucsort. A torma magas kéntartalma miatt jó gombaölő, gyümölcstermesztők előszeretettel használják. Louis Pasteur óta tudjuk, hogy a fokhagyma bitang jó baktérium- és gombaölő hatású, és persze nemcsak az ember szervezetében öli a baktériumokat, hanem természetes élőhelyén is.
A paprika stramm növény, megvédi magát a gyomoktól.
A hatékony növények rendeltetésszerű használatán kívül rengeteg biokémiai és élettani kutatás és kísérlet bizonyítja, hogy az erre alkalmas növényekből kivont vegyületek (elsősorban terpenoidok) is jól működnek természetes eredetű gyomirtószerként, így a biogazdálkodásban is alkalmazhatók.
Persze a növények nyilván nem tartanak számon káros és ártalmatlan szomszédokat, főleg pedig nem azért ártanak vagy nem ártanak a szomszédjuknak, mert mi, emberek azt mondjuk nekik. Szóval ha nem figyelünk, az egyik kultúrnövényünk úgy kiiktatja a másikat, mint a pinty, úgyhogy csak óvatosan azzal, hogy mit mi mellé teszünk a veteményesben.
Van egy nagyon egyszerű az alapszabály
családtagokat nem ültetünk egymás mellé, nem esküvő ez. A babot nem tesszük borsó mellé, a paradicsomot krumpli mellé – ugyanaz a család, ugyanazokat a tápanyagokat veszik fel a talajból, ráadásul gyakran ugyanazok a kártevők támadják őket (a krumplibogár simán felfalja a paradicsomot is). Ellenjavallt a hagymafélék összeköltöztetése krumplival és hüvelyesekkel (babbal és borsóval), ráadásul a krumpli a tökféléket se szereti.
Ne csak a gyilkolásról beszéljünk – a pozitív interferencia kihasználása, azaz a növénytársítás művészete
A pozitív hatás leginkább úgy mutatkozik meg, hogy az allelopatikus növény olyan élőlényt tart távol, amely a másikban kárt tehet. A levendulát azért ültetjük a rózsatövek közé, mert az illóolaja elüldözi a rózsabimbókat szívogató levéltetveket (na meg mert a rózsa és a levendula együtt szép, ennyi). A bazsalikom illóolaját meg a poloska utálja, ami viszont szeret belemászni a paradicsomba, ezért jó, ha a két növényt egymás mellett helyezzük el (meg mert így gyorsabban szedjük össze a házi készítésű insalata capreséhez valót 🙂 )
Itt is van pár egyszerű összefüggés: a hagyma – répa kombó azért jó, mert a hagyma szagát a répalégy utálja, a répáét meg a hagymalégy. A saláta szagát nem szereti a földibolha, ami az epret szereti károsítani. A büdöske szagát… na jó, ezt azért egy óvodás is kitalálja. A paradicsom jótékony árnyékot vet a salátára, ami nem annyira szeret napfényben lenni. A répa és a saláta nem zavarják egymás tápanyagfelvételét, hiszen az egyik mélyen, a másik viszonylag sekélyen gyökerezik.
Sok-sok ilyen összefüggés létezik a leghétköznapibb konyhakerti növények élettanában, érdemes odafigyelni rájuk, hogy nagyobb sikerélményünk legyen az otthoni zöldség- és gyümölcstermesztésben. Az alábbi táblázatban a teljesség igénye nélkül adunk néhány ötletet a jó és a rossz szomszédságra, de érdemes a vetésforgó összeállítása előtt kicsit belebújni a szakirodalomba.
