Évek óta minden hóvirágünnepen jelen vagyunk, ahogy egy nyári napot is mindig megkoronázunk a közeli Alcsúti Arborétum bebarangolásával. A múlt héten azonban nem várt véget ért a sétánk.
Valójában már a pénztárnál gyanút kellett volna fognom. Délután négy volt, finom, meleg napsütés és a parkolás is olyan könnyen ment… Persze sosem emlékszem, mennyi a belépő, ezért meglepődünk a pénztáros hölgy kedvetlen „kétezernyóccász forint”-ján, de hát Istenem, nem mindenkire süt ma olyan szépen a nap. Aztán persze kis intermezzo a bezártnak hitt wc-nél a túra előtt, de nem, nem veszi el akkor sem a kedvünket a hölgy, ha mondom!
Mert végre elindulunk ebbe a csodálatos mesevilágba, „a legmagyarabb Habsburg”, József nádor egykori mintabirtoka mélyére. Sok arborétumban jártam már, mégis ez a kedvencem. Egy virágzó, letűnt kor emléke, és kertészeti szenvedélyükről ismert József nádor és fia, József főherceg (no meg a kerttervezők) mesterműve ez, nem vitás. Ma büszkék lennének erre a tájképre, amit idevarázsoltak. Ahhoz ugyanis nem nyúltak különösebben még az oroszok sem, akiknek benyomulásakor 1944-ben porig égett a csodálatos, Pollack Mihály tervezte kastély és az ország legnagyobb pálmaháza a kastély szomszédságában.
A kastély fénykorában. Nézd csak meg a főképet, mi maradt belőle!
Az épület méretét remekül érzékelteti ma a fal vonalában ültetett tujasor, érdemes körbejárni és megnézni, elolvasni a kirakott táblákat, mert remek leírások és képek érzékeltetik a korábbi állapotokat.
Légifelvétel a kastély helyéről, mögötte a díszudvar maradványa és az egykori családi templom
1952-től a területet védetté nyilvánította az állam, így legalább a park természeti értékeit -fogjuk rá- nem hordták szét a második világháború utáni időkben, ellentétben az épület köveivel, amikből istállók épültek. Hamar felismerték ugyanis a kert különleges értékét, amelyet például az a háromszáz, addig a környéken ismeretlen fás növényfaj képvisel még ma is, amelyet a 19. század elején ültettek (a falu másik felén álló platánfasor is párját ritkítja!). Hatalmas, rossz talajú legelőnek használt pusztaság volt itt 1819-ben, amikor a Habsburg főnemes hozzájutott a 45 hektáros birtokhoz. Ő mégis mintagazdaságról álmodott és ragyogó angolkertről a kor divatja szerint.
Leghátul egy hatalmasra nőtt, csüngő bükk. A park tele van ritkaságokkal
Látványelemek
Ekkor, a 19. század elején épültek ki a ma is használatban álló kanyargós utak és különböző épületek, látványelemek. Ezek közül a Gloriette elhelyezkedése érdekes ma: egy dombocska tetején fémváz imitálja az egykori építményt, most épp esküvői fotózáshoz helyszín. Régen el lehetett látni innen egészen a kastélyig és belátni a környéket a vadasparkokkal, tóval, sétányokkal, míg ma gigantikus méretűre nőtt fenyőkülönlegességek között bujkál a magasban.
1825 körül a helyi patakok felduzzasztásával csónakázó tavat alakítottak ki, rajta aprócska szigettel és műromokkal. Ez ma a park egyik leghangulatosabb része, ám idén valami komoly baj történhetett a tóval, ugyanis a teljes felszínét elborította a békanyál(?), ami nem csak komoly baleseti forrás kiránduláskor (majdnem beleszaladt a kisebbik fiam), hanem a tó élővilágának veszélyeztetését is jelentheti.
MINIALBUM A TÓRÓL
A vadregényes arborétum ezer látnivalója közül az oroszlános kúttal megtámasztott „Gyermekkertet” is látni kell. Körben rózsával befuttatott, apácarácsos sétányok, középen a főnemes gyerekek szerszámait és játékait egykor tároló házacska adja a keretet a középen elterülő hatalmas ágyásnak, ahol úgy 150 éve a kicsik kertészkedtek. Egy-két éve itt csodásan beültetett virágágyás volt, idén elhagyatott, felgazosodott terület várja a látogatókat a még virágzó rózsaszegéllyel övezve.
A Gyermekkert “romjai”. Így is csodás.
El is mélázunk azon pár percig, tavaly óta mekkora a változás és elhanyagoltság, amikor szürkülni kezd az erdei ösvényen. Megszaporázzuk hát a lépteinket a gyönyörű, közel kétszáz éves fák között, bár üldögélnénk még egyet a mocsári ciprus földből kinyúló légző gyökerein, meg szívesen néznénk egy kicsit a tó zöld vizének fodrozódását, ahogy kavicsot dob bele a gyerek, de leszedjük őket a fáról, kiszedjük a táskájukból a gyűjtött nagy köveket és nekilódulunk.
Kifelé menet feltűnik, milyen egyedül vagyunk, de az óránkat elnézve nem kell izgulnunk, kijutunk még zárásig. Tévedtünk. 18 óra előtt 6 perccel megérkezünk, de a nagykaput már lakat zárja.
Bakker!
És akkor kiderül, nem vagyunk egyedül. Befut egy másik család is és döbbenten latolgatjuk, ez hogy történhetett. Míg én a kicsiket győzködöm arról, hogy a lándzsában végződő kerítésen ne másszanak át, addig anyám az egyik irányba, a másik család férfitagja a másik irányba indul a kerítések mentén. Elkortyolgatjuk az utolsó csepp innivalókat, ovis gyerekeim ugrándoznak az izgalomtól („Hurrá, be vagyunk zárva! Kérem vissza a köveket!”), én pedig nem várok tovább, hívom az arborétum telefonszámát. Persze, hiába. Az önkormányzatot minek is hívnánk szombat este, marad a rendőrség. 112, ütöm a telefonba, amikor hirtelen az ismeretlen ismerős férfiember a kerítésen kívülről integet.
Fellélegzünk, valahogy már megmenekülünk sötétedés előtt.
Csalánoson, hídon és meredek falakon megyünk keresztül láncot alkotva, hogy kijussunk a bozóton át, a kis háromévesem kétszer esik el. Az arborétum parkolójában persze csak két autó áll, az én Passatom és a másik család autója.
A jó életbe!
(Képek: wikimedia, arcanum, saját)
