Add ajándékba az idődet!

Létezik ma is egy önzetlen, szeretettel teli világ, ami mindenki számára nyitva áll. Nem is kell messzire utaznunk, hogy megismerjük. Csak álljunk be önkéntesnek.

Tudtad, hogy ma van az önkéntesek nemzetközi világnapja?

Negyedéves egyetemi hallgatóként hallottam Böjte Csaba testvért beszélni erdélyi gyermekotthonairól. Ezernél is több éhező, nyomorgó, sanyarú körülmények között élő erdélyi gyerek. Azt mondta, mindenki segíthet. Van, aki pénzzel, van, aki ruhákkal, adományokkal és van, aki az idejének odaajándékozásával. Ajándékozd az idődet. Sosem felejtem el ezt a mondatot. Mikor ezen elmélkedtem negyedévesként, hangos gondolataimat meghallotta egyik jó barátnőm (Nóra), és azt mondta, ő is jönne velem. Úgy tűnt, ez csak egy hirtelen ötlet volt, amit végül elfelejtettünk a nagy egyetemi tanulások és bulik közepette. Vagy mégsem?

Egy év múlva friss diplomásként fogalmam sem volt mit kezdjek magammal. Eszembe jutott Csaba testvér és gyermekotthonai. Megkérdeztem Nórát, emlékszik-e még mit mondott, jönne-e velem? Igen. Írtunk egy emailt. Nagy örömömre ismét igenlő válasz érkezett. Egy hónap múlva hátizsákba bepakoltunk és indultunk gyönyörű Székelyföldre, ahol életünk nagy kalandja várt ránk.

Úgy terveztem, egy hónapot maradok. Ebből másfél év lett. Erről a másfél évről szeretnék írni ma, az önkéntesek világnapján.

Ajándékozd az idődet, légy önkéntes

Egy erdélyi kisvárosban rakott le minket a busz. Zöldfülűként Székelyföldön angolul kértünk útbaigazítást, de hamar rájöttünk, nyugodtan kérdezzünk magyarul. Egyből otthonosabban éreztük magunkat.

Megérkeztünk a gyermekotthonba, ahol száz szeretetre éhes gyerek fogadott minket. Rögtön beavattak mindenbe. Kézen fogva vezettek ide-oda, fecsegtek mindenről. Közvetlenek és barátságosak voltak. Hamar rájöttem, minden itteni gyereknek iszonyú nagy szüksége van szeretetre, figyelemre, ölelésre, mesélésre, beszélgetésre, közös tanulásra, játékra.

Gyermekotthon

Más világ. A gyerekek nincsenek kiszolgálva, mint itthon. Az első meglepetés akkor ért, mikor vacsora után egy ötéves kislány (Jutka) seprűt hozott, és elkezdett gyönyörűen sepregetni. Húha, öt évesen lehet így sepregetni? Aztán sorra értek a meglepetések. A fiúk, lányok egyaránt úgy hat-nyolc éves kor után, tudtak már mosogatni, teríteni, rendet rakni, takarítani, teregetni. Néha, még vita is előfordulhatott közöttük, hogy ki segítsen a nevelőnek?

Önellátás, gazdálkodás

Szeretem Csaba testvért azért is, mert tudja ez a jövő. Önellátás, önfenntartás, helyi gazdaságfejlesztés, fenntarthatóság, kert, háztáj, önellátó energetika. Ezek a szavak Csaba testvérnek nem idegenek. Hogyan is volt ez az otthonban?

Minden héten egyszer volt egy vagy két óra közmunka. Szemétszedés vagy egyéb. Minden tavasszal meg volt ásva a kert egy része, együtt ültettünk a gyerekekkel, később gyomláltunk. Az otthonnak volt tyúkudvara: tyúkokkal, nyulakkal. Disznóól, két disznóval. A nagyobb lányok beletanulhattak a sütés-főzésbe, konyhai munkákba, befőzésbe. Bármelyik tizenéves lány kenterbe verte volna az én főzőtudományomat, pedig majdnem harmincéves voltam.

Befőzés

Hol tudtam én, mi fán terem? Aztán megtudtam, mikor ősszel több mázsa padlizsánt rendelt a házvezető és napokon át kint, tűz mellett a padlizsánt sütöttünk. Jó volt közösen dolgozni. A fiúk rakták a tüzet, mi pucoltuk a padlizsánt. A konyhában befőzték.

Önállóságra nevelés

Egy kis kitérő. Muszáj elmondanom, évekkel később, úgy hozta a sors, hogy találkoztam itthon, Magyarországon egy gyermekvárosból kikerült fiatal párral. Tizennyolc évesek voltak, babát vártak, a gyermekotthonból kiköltözve vettek egy kis házat falun, az államtól kapott pénzen. Beköltöztek. A lánynak meg kellett mutatni, hogyan gyújtsa be a gáztűzhelyt, hogyan főzzön meg egy tésztát, virslit. Na ez nem történhet meg azokkal a gyerekekkel, akikről eddig meséltem. Szerencsére az én gyerekeimmel sem. Hiszen komolyan átgondoltam: az életre neveljük-e gyerekeinket, ha kiszolgáljuk őket és mindent megadunk nekik? Míg anya süt, főz, takarít, addig a gyerekek a tévé előtt üljenek vagy a laptopjuk előtt? Ma már anyukaként úgy gondolom jobb nekik, ha csak szimplán szabadon játszanak minél egyszerűbb játékokkal, legjobb ha egymással és amikor csak kedvük van beállnak mellém kenyeret gyúrni, pogácsát szaggatni, mosogatni, teregetni, kertészkedni akár már három évesen is. A világot azonban kétségbeeséssel figyelem, mikor olyan kérdésekkel viaskodnak ma a szülők, mikor vegyenek a gyereknek okostelefont, táblagépet, milyet vegyenek, drága játékok tömkelege. Úgy gondolom ez jómódú világunk gyereknevelésének zsákutcája. Képzeljétek el, most hogy jobban belegondolok, az otthonban nem is igazán voltak játékok, persze egy-kettő volt, és mesekönyvek. Néha, ha kaptak ajándékot, pár óra múlva már el is cserélték valakivel, aztán megint elcserélték, majd pár nap múlva se ilyen se olyan játék nem maradt, biztos rossz cserét kötöttek. Játék ide-oda, a gyerekek sosem unatkoztak.

Családlátogatáson

Nagy szerencsémre kétszer elmehettem családlátogatásra. Első család. Gyönyörű erdélyi táj, lankás dombok között egyszer csak egy házikó. A ház pici, szoba és konyha. Nincs  fürdő. Nincs áram. Nincs gáz. Víz talán. Nyolc gyerek és apuka. Anyuka elment, évek óta nem látták. Azon törtem a fejem, vajon hol alszanak ennyien? Hamar megkaptam a választ, kérdezés nélkül. A nagyok az istállóban alszanak. A gyerekek mind kivétel nélkül okosak, ügyesek, igyekvők voltak. Öten már szerencsére a gyermekotthonban laktak, ahonnan iskolába járhattak és tanulhattak. Csak hétvégenként mentek haza.

Másik család. Falu szélén kicsit távolabb a többi háztól az előzőnél is kisebb ház. Egyetlen szoba. Áram van. Víz talán. Fürdőszoba, konyha, vécé nincs. Furcsa, hogy még pottyantós vécé sincs kint. Három kisgyerek és anyuka. Az apuka nemrég halt meg, ekkor kerültek az otthonba a gyerekek, hisz mi lesz ezután, ha eddig így éltek? A tető lassan beszakad, ki javítja meg? A legnagyobb fiú az otthonból már iskolába járt, és egy év múlva büszkén mutatta anyukájának, hogy tud olvasni, írni (amit anyuka nem mondhatott el magáról). Természetesen végtelenül büszke volt a fiára.

Böjte Csaba, Dévai Szent Ferenc Alapítvány

Csaba testvért 1989-ben szentelték pappá. 1992-ben Dévára helyezték, ahol néhány utcagyereket oltalmába fogadva beköltözött egy üresen álló ferences kolostorba. Ettől a naptól fogva Csaba testvér szívügye a gyerekek lettek. Az éhező, nyomorgó, sanyarú körülmények között élő erdélyi gyerekek. Ma az általa létrehozott Alapítvány 2500 gyermekről gondoskodik intézményeiben, újabb százakról nevelőszülői rendszerben. Valóban nem ritkán éhhalál szélén tengődő gyereket megmentéséről beszélünk most.

Pásztorélet

A egyik kedvencem az a kisfiú volt, aki pásztorkodott mielőtt az otthonba került. Rendkívül melegszívű, szeretettel teli kisfiú. Minden ősszel, tanévkezdéskor a házvezető a mezőről hozta vissza (nagy gumicsizma a lábán), hogy kezdje újra a tanévet, az iskolát. A tanulás az, ami kiemelheti rossz sorukból a gyerekeket. Természetesen a probléma nem a pásztorkodással van, hanem ha a szülők isznak, szegények, nincs mit enni.

Mit tanultam az erdélyi gyerekektől?

Sosem felejtem el azokat a megrázó történeteket, melyeket sokszor ők meséltek el. Na nem rögtön, hanem idővel, hogy bizalmukba fogadtak. De hogyan mesélték el? Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, ami családjukkal megtörtént. Gyilkosság, öngyilkosság, baleset, halál, éhezés, nyomorgás, fagyoskodás, elhagyatottság. Mikor a házuk összedőlt, mikor anya elment és nem jött vissza többé. Mit szólhattam én ehhez jómódban felnőtt ember. Leginkább semmit, csak hallgattam. Éjszakánként néha forgolódtam. De soha többé nem panaszkodtam. Ezt tanultam az itteni gyerekektől. Azóta sem szeretek panaszkodni. Sem szüleimre, sem az életemre, sem anyagiakra, semmire.

Erdély, gyermekotthonok

Beleszerettem mindenbe. Erdélybe, a tájba, vidékbe. Hogy lovas szekérrel járnak még sokfelé. Ha stoppoltunk lovas kocsi vett fel. Lehetett még bőven legelő állatot látni: juhokat, szarvasmarhát. Mindennapi látványnak számított, hogy a körforgalomba lovas szekér hajt be, igaz ellenkező irányba megy, mint kellene. Nekem ez mind nagyon tetszett. Tulajdonképpen itt jöttem rá, hogy vidéken szeretnék élni, minél egyszerűbb életet.

A másfél év alatt kétszer hosszabb szabadságot vettem ki, hogy többet lássak ebből a Csodaországból és Csaba testvér munkásságából. Kilenc másik otthont sikerült meglátogatni, egy napra, pár napra vagy egy hétre. Mindegyik más, mindegyik gyönyörű. Egyik  otthonban még a kenyeret is a szakácsnő sütötte kemencében. Házi kenyérrel kezdtek minden napot.

Barátnőmmel, munkatársammal utaztam, stoppal, tömegközlekedéssel, nem ritkán gyalog. Ahol az éjszaka ért ott aludtunk. Mivel önkéntesek voltunk, szegények,  jó rész vízen és kenyéren tengődtünk, utazásaink ökolábnyoma majd a nullát súrolta, de minden csodálatos volt. Természetesen nem hagytuk ki a látnivalókat sem. Kolozsvárt, Gyimeseket, Hargitát, Szent Anna-tavat, Gyilkos-tavat, Békás-szorost, Bonchidát, Petrozsényi-medencét, Torockót. Elképesztő, hogy az otthonok egész Erdélyt behálózzák. Csaba testvért huszonhat éve valami hihetetlen erő hajtja. Hogy honnan ez az erő, mely sosem hagy alább? Talán szerepet játszik az is, mikor temetésre hívták (hiszen pap), egy kisgyereket kellett eltemetni, aki éhen halt.

Végül

Viszonylag jómódú családban felnőve, csodálatos mégis megrázó volt ez a másfél év. Csodálatos mert segíthettem, jól éreztem magam és teljesen átformált ez az időszak. Végre megértettem mi a fontos az életben. Megrázó, mert burokban nőttem fel. Hiába volt diploma a kezembe, fogalmam sem volt az életről. Ha gyerekeim nagyobbak lesznek,  legalább egyszer elviszem az egész családomat Erdélybe, a gyermekotthonokba. Mesélek nekik mindenről, amit ott tanultam. Azt is megfogadtam, gyerekeimnek érettségi után nem azt mondom: „Tanuljatok tovább, akkor is, ha fogalmatok sincs, mi akartok lenni. Mindegy csak diploma legyen a kezetekben.” Ebbe nem hiszek többé. „Érettségi. Nem tudjátok, mi szeretnétek lenni? Akkor menjetek világgá nyugodtan, mint a népmesékben. Dolgozzatok itthon vagy külföldön. Lássatok szakmákat. Lássátok a világot. De leginkább menjetek és önkénteskedjetek fél évet, évet, hiszen ez is egy jó alternatíva.”

Hol önkénteskedjek?

Ez attól függ kinek mi a szívügye. Gyerekek, idősek, betegek, kutyák, szemétszedés? Tavalyi önkéntes cikkünk alapján azt mondhatom, szerintem bármely kutyamenhely szívesen vár segítőket. Budapesten a Gyermekvilág-Ágyszínház Alapítványnál kórházban fekvő beteg gyereken lehet segíteni. A Bátor Tábor krónikus beteg gyerekek számára szervez ingyenes (!) nyári táborokat. A Bátor Táborról csak annyit, hogy egy fantasztikus hely, felnőttként is egyik ámultaból a másikba esik az ember. Épp annyira élvezzük mi is a tábort, mint a gyerekek, ha nem jobban. Én biztosan visszamegyek még hozzájuk is, amint tehetem. Szemétszedés, azt talán nem kell mondanom, milyen nagy szükség van rá. Írtunk róla itt a Gardenistán. Egy biztos, bármelyiket választjuk, egy önzetlen, szeretettel teli világba csöppenünk, ahol csupa jó emberrel találkozunk. Nem tudom azért, mert a jó emberek szeretnek segíteni, vagy inkább azért mert  az önkéntesség mindenkiből a legjobbat hozza ki. Erre pedig mindenkinek nagyon nagy szüksége van napjainkban.

Kiemelt kép: Pixabay

Címkék: