Augusztus óta tudjuk, hogy az emberiségnek lett volna 10 éve arra, hogy megállítsa a globális felmelegedést, de nem tette. Néhány hete tudjuk azt is, hogy szintén kb. 10-12 évünk van arra, hogy radikális lépésekkel esetleg elkerüljük az emberi világra végzetes klímakatasztrófát. A vonatkozó cikkeket mindenhol brutális, félelmetes illusztrációkkal kísérték. Vajon mi történik ezekkel a vérfagyasztó előrejelzésekkel? Elsüllyednek a mérhetetlen médiazajban, és legközelebb akkor találkozunk velük, amikor a valódi Wall-E szemétszedés közben véletlenül megtalálja a Times egy cafatos példányát a teljesen elnéptelenedett Földön, miközben mi a szuperbiztonságos űrhajón vegetálunk a semmi felé haladva? A Gardenista egyetlen fegyvere az, ha beszélünk ezekről a súlyos fenyegetésekről, és persze nem a bulvárdramaturgia szellemében, hanem úgy, hogy az előttünk álló halaszthatatlan feladatokat az is megértse, aki a legtöbbet tud tenni a bolygó megmentéséért: te, én, a szomszédod – a hétköznapi ember.
Induljon a Gardenista klímahete, amikor is minden szerzőnk a globális felmelegedéssel foglalkozik. Mindannyian kiválasztunk egy-egy szívünkhöz, szakterületünkhöz közel álló témát, és összeszedjük mindazt, ami segíthet megelőzni a nagy katasztrófát. De először nézzük meg, miért ez az óriási pörgés most a klímaváltozás körül.
Mi ez az egész történet a 10 évekkel?
A New York Times szerkesztősége 1942-ben
A New York Times 2018. augusztus elsején publikálta 167 éves történelmének leghosszabb cikkét – másfél év és mintegy 100 interjú kellett az elkészítéséhez! – a klímaváltozásról, annak megállíthatatlanságáról és az Egyesült Államok felelősségéről mindebben. A világ egyik legismertebb és legtekintélyesebb – a szó nem magyarországi politikai, hanem inkább „pszichológiai” értelmében egyébként kifejezetten konzervatív – napilapja nem kényeztette el az amerikai felsővezetést: pontosan megnevezi azokat az eseményeket, amelyek hozzájárultak a probléma elodázásához, és pontosan megnevezi azokat a döntéshozókat is, akiknek lehetőségük lett volna megállítani a klímakatasztrófát.
Az egész problémakört nyilván nem írhatjuk az USA számlájára, de az tény, hogy a vizsgált időszakban (a nyolcvanas években) egyértelműen az Egyesült Államok volt a világ első számú politikai és gazdasági hatalma, az onnan érkező döntések és szemléletmódok talán még inkább befolyásolták a világszintű folyamatokat, mint ma.
A Gardenista természetesen nem politikai szempontból elemzi a cikket, hanem azt mutatjuk be, hogyan került a globális felmelegedés a klímakutatók látóteréből a politikai viták napirendjére, és főleg melyek voltak azok a pontok, ahol közbe lehetett volna szólni.
Miért pont 1979?
Azért, mert akkor került először nagypolitikai döntéshozói szintre az a történéssorozat, amellyel a világ klímakutatói már hosszú ideje tisztában voltak. Az időjárási adatokat 1957 óta jegyzik szisztematikusan, részletesen, aprólékosan. 20 évnyi adatrögzítő munka is elég volt ahhoz, hogy a szakember pontosan lássa: az emberi tevékenység melegíti a Földet. Pontosabban a fosszilis üzemanyagok égetése melegíti a Földet.
Maga az elméleti tudás ráadásul már sokkal korábban megvolt – John Tyndall ír fizikus már 1859-ben kimutatta, hogy a szén-dioxid abszorbeálja a hőt, Svante Arrhenius svéd kémikus pedig 1896-ban vezette le tudományos módszerekkel, hogy a szén és a petróleum égetése emelheti a légkör hőmérsékletét; az üvegházhatás mint kifejezés már a 20. század elején is ismert volt. Arrhenius számításai szerint a felmelegedés néhány évszázadon belül volt várható – aztán az emberiség durván rákapcsolt. 1939-ben figyelték meg először, hogy az éves átlaghőmérsékletek évről évre magasabbak az addig regisztráltaknál.
De a második világháború okozta sokk, majd a hidegháború kellős közepén borzasztóan sokáig nem történt semmi: szakmai szervezetek és kutatóintézetek sokasága állapította meg akkurátusan évről évre, hogy a 21. századra fokokban mérhető felmelegedést okoz a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből adódó óriási szén-dioxid kibocsátás – de ugyan minek aggasztották volna magukat a jól menő üzlet visszafogásával, ha szemmel láthatóan senkit nem érdekelt egy olyan probléma, amely majd csak akkor fog felmerülni, amikor ők már rég a floridai nyugdíjas gondtalan életét élik…?
Az USA szuperelit, független kutatócsoportja, a JASON 1968-ban „A légköri szén-dioxid hosszú távú hatása a légkörre” címmel készült tanulmánya már pontosan látta, mi fog történni: 2-3 fokos átlaghőmérséklet-emelkedés a 21. század közepére. Mi, akik itt élünk, lassan a 21. század közepén, szépen beláthatjuk: igazuk volt.
1979-ben aztán valamilyen fantasztikus véletlen folytán az EPA-600/7-78-019. számú kormányzati feljegyzés odakerült Rafe Pomerance környezetvédelmi aktivista-lobbista asztalára. A szöveg a szénről szólt – így is nevezik: szénjelentés. Pomerance megdöbbent azon, amit a jelentésben olvasott, és elképesztő energiákat mozgósított azért, hogy a globális felmelegedés témája a magas politika asztalára kerüljön.
Ekkor kiabált tehát először tudós ember azért, hogy megszülessenek azok a politikai döntések, amelyekkel a végzetes folyamatokat meg lehetett volna állítani. Akkor hangzott el először, hogy a nyolcvanas évtized végéig tojózunk az életmódváltással, a felmelegedés megállíthatatlan lesz. Az első nemzetközi klímakonferenciát 1979 februárjában tartották, pár hónappal később a Föld legerősebb 7 országának csúcstalálkozóján még határozott, gyors és mindenkire nézve kötelező döntések meghozataláról volt szó. 1980-ban került sor az első kongresszusi meghallgatásra a témában, júniusban pedig Jimmy Carter aláírta az első energiabiztonsági paktumot.
Még az olajtársaságokat is rá tudták venni bizonyos mértékű szemléletváltásra: az Exxon például 600 ezer dolláros éves büdzsét különített el szén-dioxiddal kapcsolatos kutatásokra. Na persze egy olajtársaságot nem a felmelegedés maga érdekel – csak az, hogy mennyiben lehet ő maga hibás a folyamatban.
A helyzet tehát biztatóan indult, de mindjárt az elején adódtak olyan problémák, amelyek arra vezethetők vissza, hogy az érintettek se tudták, hogyan fogjanak a megoldáshoz. 1980 októberében két tucat szakértő – politikusok, ipari szakemberek, nagy formátumú gondolkodók mellett persze Pomerance – tanácskozott Florida egyik Disney-filmbe illő álomhoteljében. Három nap alatt kellett volna kiötölniük valamilyen irányt, amelyet utána közösen képviselhettek volna, de jobban érdekelte őket az ebédmenü meg az óceánparti séta, mint a fél évszázad múlva esedékes világvége. Addig tököltek a napfényes Floridában, amíg nem történt semmi.
Négy nappal később pedig elnökké választották Ronald Reagant, és hirtelen nagyon elkezdett úgy tűnni, hogy az, amit egy reményt keltő folyamat kezdetének tartottak, valójában a vége volt.
Miért nem lehetett belátni a napnál is világosabbat a nyolcvanas években?
Reagan neokon politikájában egyszerűen nem játszottak szerepet ilyen idealisztikus témák, mint a klímaváltozás és a megújuló energiák. De Pomerance nem adta fel – hihetetlen, milyen szerepe van egyetlen hiperenergikus aktivistának abban, hogy a téma egyáltalán napirenden maradhatott a Reagan-kormányzat csillagháborúra és fegyverkezésre alapuló ellenszelében. Meggyőzte Jim Hansent, a Goddard Institute akkori vezetőjét, hogy szóvivőként képviselje a globális felmelegedés ügyét – Hansennek veleszületett tehetsége volt ahhoz, hogy az elvont, bonyolult és unalmas tudományos fejtegetéseket hétköznapi angolra fordítsa.
Ekkoriban tűnt fel a színen a fiatal Al Gore is, aki később Bill Clinton alelnöke lett, a George Bush-sal szemben furcsán elveszített 2000-es elnökválasztás óta pedig a Föld egyik legismertebb környezetvédelmi aktivistája. Munkájáért 2007-ben Nobel-békedíjat kapott (egyébként az Éghajlatváltozási Kormányközi Testülettel, az IPCC-vel megosztva – mely szervezet legutóbbi jelentésében durván borúlátó képet festett az emberiség jövőjéről, amennyiben 10-12 éven belül nem hajtunk végre drasztikus életmódváltást).
De a nyolcvanas évek nem kedveztek a klímavédőknek. Pomerance egyik kudarcot a másik után élte át – úgy tűnt, az Egyesült Államok sikeresen kimozogta, hogy vezető szerepet kelljen játszania egy olyan projektben, amely alapjaiban rengette volna meg a szénre és kőolajra alapozott gazdasági erejét. A hivatalos álláspont szerint a globális felmelegedés nem politikai kérdés.
Isten hozott, ózonlyuk!
Ebből a szempontból kész szerencse, hogy egy brit tudóscsoport 1985-ben a Nature folyóiratban először kongatta meg a vészharangot a szakmában már 1974 óta ismert jelenség miatt, amelyet egyszerűen csak „ózonlyuk” néven ismerünk. Az ózonlyuktól mindenki rettegett – na nem a klímaválság miatt (pedig a CFC-gázok, amelyek az ózonréteg elvékonyodását okozzák, a felmelegedésben is nagy szerepet játszanak), hanem mert féltek a bőrráktól. Pomerance nagyon pragmatikusan úgy döntött: neki tökmindegy, miért állnak a döntéshozók a klímaügy mellé, csak álljanak bele végre.
De megint csak nem volt szerencséje. Al Gore 1988-ban elbukta az elnökjelöltséget, sőt, idősebb Bush konkrétan ellopta a demokraták elől a show-t azzal, hogy rálicitált ellenfelei egyik fő kampánytémájára – ekkor született a híres mondás: “Azok, akik azt hiszik, védtelenek vagyunk az üvegházhatással szemben, elfeledkeznek a Fehér Ház-hatásról.”
Na nem mintha ennek a kampányzáró után bármilyen folyománya is lett volna. 1988-at írunk, és a klímaváltozás az Egyesült Államokon kívüli világban is fontos témává válik. Németország, Norvégia, Svédország egymás után hozzák a nagyon kemény CO2-kibocsátás-csökkentésre vonatkozó döntéseket, megalakul az IPCC – Washingtonban meg Bush új kabinetfőnöke, John Sununu egyszerűen nonszensznek nevezi az üvegházhatást…
A New York Times szerint Sununu óriási, egyben gyalázatos szerepet játszott abban, hogy az 1989-es noordwijki környezetvédelmi miniszteri csúcson az USA, Japán, Nagy-Britannia és a Szovjetunió megfúrták a közös záróegyezményt a károsanyag-kibocsátások csökkentéséről…
Mi történt azóta?
Hát, igazából semmi. Egyre pontosabbak a mérések, a kapott adatok egyre inkább alátámasztják az egykori előrejelzéseket. 1989 óta több szén került a légkörbe, mint az emberiség teljes története során. De kutatások ide, hangzatos klímamegállapodások oda, megújuló energiák amoda, az üvegházhatású gázok kibocsátásának egyszerűen képtelenek vagyunk gátat állítani. Elszigetelt országos kezdeményezéseket látunk, tiszteletreméltóakat, hatékonyakat – de nem csoda, hogy ebben olyan, földrajzilag kicsit kívülálló, apró országok viszik a prímet, mint mondjuk a skandináv államok, amelyek emberi történelmük nagy részét sokkal inkább a természettel, a nekik jutott eleve extrém időjárási viszonyokkal való küzdelemben töltötték, semmint a szomszédos országokkal való patvarkodásban. Ők tudják, ki az, akivel igazán érdemes jóban lenni.
Most akkor mind meghalunk?
Nem feltétlenül, de ez most már egyes egyedül rajtunk múlik. Azt mondják, az ember evolúciós okokból rövid távú gondolkodásra van programozva. Ha folyton annak függvényében hoznánk meg döntéseinket, hogy azok milyen hatással lesznek az évszázadokkal utánunk jövő generációkra, egyszerűen nem jutnánk egyről a kettőre. Így majd az a generáció fog forradalmi lépéseket tenni a klímaváltozás megállítására, amely közvetlenül a bőrén érzi a jelenség hatásait. Forradalmat csak gyötrődő, szenvedő, csalódott emberek szoktak csinálni. Kérdés, mikor ismerjük fel végre, hogy ez a generáció – mi vagyunk.
Annak a tucatnyi szemüveges tudósfiúnak a munkája, akik karrierjüket, magánéletük jó részét, akár egészségüket is kockára tették azért, hogy megértessék a döntéshozókkal, mi forog kockán, mégsem ment kárba. A klímaváltozás ma már nem elszigetelt kutató- meg aktivistacsoportok vesszőparipája, hanem vezető téma a nemzetközi nagypolitikában, a fejlett országok oktatási rendszerében, a családok mindennapjaiban. Ezer forrásból ismerhetjük meg azokat a kisebb-nagyobb lépéseket, amelyekkel mi, egyszerű emberek is hozzájárulhatunk a klímacsata megnyeréséhez.
A Gardenista is fontosnak tartja, hogy forrásként szolgáljon – fogadjátok szeretettel október 29-től november 4-ig tartó tematikus összeállításunkat a klímaváltozás legkülönbözőbb vetületeiről.
