Furcsa szubkultúra alakul Budapesten. Ez az a réteg, amelyik a zero waste jegyében nem akar szemetet termelni környezetbarát megfontolásból. És bár egy nagyvárosban óriási a csábítás, ők mégsem vesznek például műanyagba csomagolt termékeket (sem). Saját kézkrémet és tisztítószereket készítenek, csak használt vagy fairtrade ruhát hordanak, piacon vásárolnak saját szatyiba, mindent újrahasznosítanak, otthon főznek és nyilván a bringát vagy a tömegközlekedést választják az autó helyett. Sokaknál már ezek a hétköznapi apróságok is komoly döbbenetet váltanak ki, pedig még nem is hallottak az új hullámról: a lakásban komposztálásról, aminek hívei tuti külön szektába fognak tömörülni, mert rengeteg szkeptikus vélemény várható, amik ellen meg lehet védeni a koncepciót.
Dehát ennél rosszabb vallás ne legyen. Éljen a Hard Core Zero Waste! Már annak, aki bírja gyomorral, no meg elég gilisztával.
A panelban-komposztáló-hullám éllovasa hazánkban Kump Edina, ismert környezetkutató és hulladékcsökkentési szakértő, akinek ezt bemutató előadásán a minap jártam a környezetvédelemmel kreatívan foglalkozó HUMUSZ-nál.
A terem nem nagy, ám dugig volt. Előre ülök, mert jól akarom látni és hallani ezt a hihetetlen elképzelést. Útközben ugyanis járt az agyam, hogy a hétvégén sütött rakott krumpli, almáspite és zöldségleves zöldhulladéka vajon mekkora edényben tudna hirtelenjében komposzttá változni szagtalanul, észrevétlenül, giliszta és muslincahalmok nélkül a konyhánkban. Ha nem lenne kertünk. De még csak ötletem sincs. Egy zárt, mosógépszerű dobozra gondolok, amibe fölül beteszem a hulladékot, alul egy kis ablakon át meg vehetem ki az érett komposztot. Valami hasonlóról láttam nemrég egy reklámfilmet. Szép álom… Persze már elsőre összedőlhetett volna a rózsaszín elképzelésem, amikor obis vödröket láttam az asztalon, de nem hagytam magam összezavarni, hallgattam inkább a fontos információkat. Időnként hallok olyat, amiről már sokat olvastam, így van időm körbepillantani és megállapítani, hogy a jelenlevők átlagéletkora úgy 30 lehet, nem lógok ki hát különösebben. Felkészültség tekintetében viszont vannak kiugrók, akik az előadást kiegészítik újabb infókkal, és komposztálás ügyében is vannak ilyen-olyan tapasztalatok (vegyünk például engem), de kertes házban csak ketten lakunk a közönségből.
Azért persze sok új is elhangzik, megérte hát odavonatozni, rohanni egy utcányit késésben és belépőt váltani. Így megtudom, hogy -korábbi olvasmányaim és abból fakadó szent meggyőződésem ellenére, miszerint hőkezelt zöldhulladékot tilos komposztálni- a fagyasztott vagy főtt gyümülcs- és zöldségmaradékot is nyugodtan bele lehet dobni. De csakis abban az esetben, ha nem tartalmaz sót(!). Sőt, a haj és a szőr sem árt a kupacnak, ami nekem szintén új.
Az alapvető tétel az, hogy egyszer minden természetes anyag lebomlik, csak idő kérdése. És minden anyagnak más hosszúságú. Kémia az egész és a világ legtermészetesebb dolga.
Akkor minek komposztáljunk?
Egyrészt, egy korábbi cikkünkben már megírtuk, hogy olyan mint a szex. 🙂 De ha még ezen felül is kell indokolni, akkor persze jó érveink vannak a dologra.
Kémiai vegyszerek nélkül juttathatunk értékes, tápanyagnövelő és immunerősítő anyagokat növényeinkbe, ha komposzttal dúsítjuk földjüket.
Mulcsként használva óvjuk a földünk tápanyagtartalmát és a növényeket a kiszáradástól.
A szemétbe kerülő zöldhulladék (nyers zöldség és gyümölcs, bizonyos ételmaradékok) rendesen terheli a szemétlerakókat, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy „egy átlagos budapesti kuka kb harmada zöldhulladék”, számol be róla az előadó. A lerakókba vitt szemetet elföldelik, ami így oxigén nélkül nem rothatásnak, hanem rohadásnak indul, termelve például az ózonrétegre nagyon káros gázokat és nem mellesleg szennyezi a talajt, ami a kötelező vízzáró réteg ellenére is aggodalomra adhat okot. A szemétégetőkbe kerülve a levegőt teszi tönkre.
De tudom, minden érdekesség ellenére csak egy dologra vagy kíváncsi. Éppen így ültem ott én is. Hogy a bánatban lehet kert nélkül komposztálni?
Nos, vödörben.
Amiben giliszták laknak.
Otthon, a lakásban. A konyhában. Vagy a nappaliban. Vagy az ágy mellett.
De nem ám közönséges földigiliszták! Azok a hűs, nedves földben érzik jól magukat, hamar elpusztulnának a lakásban, vagy bármely magas hőmérséklettel bíró komposzthalomban. Vöröses színű, vékonyabb rokona, a trágyagiliszta viszi el itt a balhét. (Meg az étvágyadat, ha rákeresel pár képre a neten…) Horgászboltokban kis tégelyekben árusítják őket kb húszasával, amiből 3-4 doboz elegendő ahhoz a kb 12 literes vödörhöz, amit a bemutatón látunk.
Az elmélet után a résztvevők saját maguk készíthettek el egy házikomposztálót, amelyet a workshop végén hazavihetett egy szerencsés.
Lényeg, hogy egy időben két vödröt kell használni. Egyet alul, hogy ne folyjon ki semmi. Ebbe néhány tejfölös doboz vagy kő jön, amire ráhelyezzük a másik, alul nagy lyukakkal ellátott másik vödröt, hogy ebből folyjon ki a valami. Edina gilisztateának hívja ezt a pisiszínű folyadékot, ezt a kiváló trágyalét, amit tízszeres hígításban lehet önteni a szobanövényekre. Itt azért már morajlik a nép, mert sokunknak csak most esik le, hogy ha van alul lyuk, akkor bizony a giliszták is jöhetnek-mehetnek, amire nem vágyunk különösebben. El is hangzik, hogy akad időnként egy-két kamikáze giliszta a nappaliban, amelyik kiszökik alul vagy felül, de nem jellemző. Ezen a ponton akár röhöghettünk is volna egyet, de komolyan mondom, már nem volt mivel, mert addigra leesett az állunk.
A lyukas vödörbe mehet egy szúnyogháló réteg, majd kis virágföld és usgyi, pottyanhatnak bele a hámozáskor keletkező feleslegek és egyéb gilisztahamik, majd a pici lyukakkal sűrűn ellátott tető megy a tetejére. A két vödröt átkötözik egy régi lepedővel a muslincák ellen, mert azok aztán ezerszámra lepnék el. És tátáám: kb félévig dédelgetendő komposztálód lett a lakásban!
Ők heti egyszer etetik őket, gondolom, ennyiszer főznek, és sokszor átforgatják az egészet lapáttal vagy kézzel (Édesjóistenem!), hiszen kell az oxigéndús szellőzés a komposztálási folyamathoz. Kerti körülmények között kb 8-12 hónap kell az apróra szecskázott hulladékoknak ahhoz, hogy érett komposzttá váljanak, ez otthon kicsit gyorsabb, ám a helyszűke még így is nagy gond. Ezért is van nekik egyből öt. És csak ketten vannak, és nyilvánvalóan nem főznek minden nap. De nekik ez éppen ideális, személyre szabott megoldás, amit lehet követni. Kipróbált lehetőség arra, hogy a kuka harmadát egyszerűen eltüntessük. Átmenetileg a lakásban, utána pedig adhatjuk oda a drága komposztot vidéki rokonainknak (szerintem azért eleinte meg fognak döbbenni az új pesti szokáson) vagy minden szomszéd szobanövényének is jut belőle.
Ezalatt a félév alatt minden heti etetésnél ellenőrzés is van. Sosem szabad hagyni kiszáradni és túlnedvesedni sem a vödör tartalmát, ezenkívül előfordulhat az is, hogy egyszerűen megáll a folyamat. Ekkor felborulhatott a szén és nitrogén aránya a keverékben és pótolnunk kell a szenet, amit főleg falevelekkel és aprócskára tört fás ágakkal tudunk megtenni.
Honnan tudni, mikor kész?
Nos, nem valószínű, hogy bárki strigulákkal jelezné a vödrön, hány napja is készül a komposzt. Az említett félév azonban átlagos idő, aminek elteltével amolyan erdei talajszerű földet kapunk. Mielőtt azonban eljutnánk ehhez az állapothoz, tegyünk egy újabb (harmadik), sok helyen kilyukasztott aljú vödröt a komposzthalmunk tetejére, hogy odamászhassanak fel barátaink, a giliszták, miután megettek minden ehetőt az eredeti mennyiségből. Így akkor tekinthetjük valóban késznek a komposztot, amikor a giliszták mind egy szálig felmásztak a következő vödörbe, várva az újabb és újabb adag hulladékot. (Ugye ezt most mindenki elképzelte, nem csak én?)
A kész komposztot azonban sosem magában használjuk fel, csakis virágfölddel keverve, mert könnyen kiégnek tőle a növények.
Nem büdös
Egyrészt, mindenhez hozzá lehet szokni, de nyilván nem lesz büdös disznó szaga sosem. Másrészt, ha néhány naponta átkerevjük a vödör tartalmát, akkor nem találkozhatunk extrém kellemetlen szagokkal sem és ugye még lepedővel is burkolva van.
Kell ez neked?
Én bevallom, ha ezen múlna az emberiség jövője, esetleg gyermekeim agysejtjeinek száma vagy a csoki létezése a Földön, akkor sem mernék vagy akarnék a lakásomban százával gilisztákat tartani. Először is, annyit főzök, hogy nálunk az egyik szoba megtelne vödrökkel. Persze a gyors városi életmódnak úgysem sajátja a napi főzés. Másodszor, hozzám tuti csak a kamikázék jönnének, vagy szimplán azzá válnának a gyerekeim láttán és keresnénk a gilisztákat mindenfelé. A mosógépszerű, teljesen zárt rendszer viszont már a városi -nem létező- énemnek is teljesen jó volna. Ki tudja? Lehet, hogy nem kell sokat várni arra sem.
Addig azonban csak fejet hajthatunk a kezdeményezés előtt, mert a budapesti másfél milliós lakosszámra jutó kb 20 közösségi komposztálón kívül ez az egyetlen olcsó, működő megoldás jelenleg a problémára.
Csak még kevesen csinálják. De ugye most már te is kedvet kaptál? 🙂
