Érlelődött a rendszerváltás. ’80-as évek vége. Minden lehetőségekkel kecsegtetett, mindenkiben buzgott egy csepp vállalkozókedv. Kaland. Játék. Kockázat. A rengeteg csaló és opportunista hatalmas energiákat mozgatott meg, gyakorlatilag sokszor majdhogynem annak könnyed és gyors tanulhatóságát pénzért hirdetve, hogy távol-keleti mesterek módjára a látszólag semmiből matériát lehet létrehozni. Valamilyet.
Az egyik szuper pilótajátékot, a „biogiliszta-bizniszt” a mi kis vidéki Takarék fiókunkba is gyorsan meghozta az egyik alkalmazott. Ha valaki nem ismerné a mintegy negyvenezer károsult történetét, összefoglalom gyorsan: röviden arról volt szó, hogy a darabonként 1 Ft áron vásárolt giliszták félelmetesen gyorsan fognak szaporodni és ezzel párhuzamosan humuszt termelni. Mindenki úgy tudta, hogy a giliszta és a keletkező humusz is bio, vegyszermentes, szupertápanyag és hatalmas mennyiségekben keletkezik, valamint hogy ennél csak a piacképessége nagyobb. Mint néhány év alatt minden magyar érintett számára kiderült, ez utóbbi mondatban két hazugság is volt.
Olyannyira jól sikerült azonban a marketig és olyan nagyon érdekeltek lehettek az akkori hitelintézetekben az alapkészlet megvásárlásához (minimum 100 000 db, tehát ugyanennyi forint) hitelt kínáló kollégák, hogy még agronómus édesapám köreiben is többen beruháztak egy-egy „starter kit”-re. A kupacot aztán lelkesen nevelgették és etetgették (pl. marhatrágyával) egy darabig, de gyorsan kiderült, hogy a szaporulat sem humuszban sem gilisztában nem kielégítő, valamint az is, hogy a kutyának sem kell.
Röviden ennyi lenne a giliszták hazai kis története, ha nem lenne mégis mai napig – sőt, egyre inkább – kiemelt téma a komposztálás. És itt most nem csak a sima kertvégi halomra és a városi szuperzöld gondolkodók kvázi hobbijaként működő komposztálási megoldásokra gondolok, hanem arra a tényre is, hogy mind gazdálkodók mind környezetvédők egyre gyakoribb gondolata a talajerő megfelelő fenntartása.
Végesek ugyanis a bolygónk erőforrásai. Ezzel most nyilván nem árulok el nagy titkot: a 7 milliárdnyi ember számára szükséges élelmiszer előállítása ma már szinte csak mesterséges rendszerekben, műtrágyákkal és vegyszerekkel fenntartható módon történik. Az nem bizonyított, hogy az így előállított élelmiszerek tápanyagtartalma jelentősen eltérne, de az biztos, hogy gyakran talajzsaroló módszerekkel érik el a gyors eredményeket vagy például hidrokultúrában, mesterséges fény segítségével termesztett egyedekről kerül tányérunkra a termék, melyből a mikroelemek hiányoznak és az ízérték gyakran távol áll a természetestől.
A legnagyobb közvetlen, egészségügyi kockázatai pedig a vegyszermaradékoknak vagy az esetleges túltrágyázásnak (gyors felszívódású műtrágyák esetében) lehetnek. Ha a hosszú élet a cél, akkor a hozzáértő kistermelőktől származó és lehetőleg bioélelmiszerekből összeállított étrend fogyasztása vagy legalább azok felesleges adalékanyagoktól mentes (legegyszerűbben saját konyhában való) elkészítése a járható út.
A szervestrágyázás a fenntartható, ökologikus, akár permakultúrás termelő rendszereknek (kiskerttől a közepes méretű gazdálkodásig) alapeleme. Az, hogy gilisztás rásegítéssel mennyivel hatékonyabb a szerves hulladékok lebontása és hogy mennyivel jobb minőségű humusz keletkezik, már nem igényel alátámasztást. Mostanra talán elmúlt már apáink korábban rossz szájízzel emlegetett gilisztás kalandjának is fájó emléke. A komposzt maga kiváló. Kapható itthon is zsákos formában – kb. a muskátliföld két és félszeres áráért. Az én fejemben most inkább már az a nagy kérdés, hogy miért nincs még minden kiskertésznek otthon saját használatú, immár elérhető áron beszerezhető, akár saját kivitelezésű kerti gilisztafarmja.
