Falusi ház nemigen létezik kert nélkül, olyanok ők, mint a borsó, meg a héja, a gomb meg a kabát, Stan és Pan, Lolka és Bolka: veszed az egyiket, kapod vele a másikat. Akkor is lesz kerted, ha nem vagy kertész.
Három dolgot tehetsz, amikor a kert a nyakadba szakad.
Termesztesz benne zöldséget, gyümölcsöt. 2. Vetsz bele füvet. 3. Vetsz bele bukfencet. A harmadik opció a legkényelmesebb, de valójában fokozódó diszkomfort-érzethez és a szomszédok felől áradó negatív hullámokhoz vezet. Az első opció sok munkával jár, ami anyagilag nem éri meg, mert a boltban és a piacon szinte mindent olcsóbban megkapsz – persze, ha bio-bubus vagy, akkor hajrá! A második opció, vagyis afféle pihenőkert kialakítása vállalható középút lehet, ráadásul kisebb-nagyobb mértékben kombinálható a másik kettővel.
Én falun nőttem fel, mégse voltam sokáig kert-kedvelő. Illetve a kerteket kedveltem, de főleg a másokéit, mert a sajátunktól elég hamar elment a kedvem. Özvegy anyám ugyanis érthető, ámde fájdalmas módon gyermekmunkára fogott: ástam, gereblyéztem, ültettem, locsoltam, kapáltam és szüreteltem. A múlt század hatvanas éveiben jártunk, de azért 7-8 évesen is lett volna pár jobb ötletem.
Aztán számos kanyar után, húsz évvel később lett egy saját kertem, ami ráadásul korábban a nagyszüleim, meg az ő nagyszüleik kertje is volt. Valahogy úgy alakult, hogy ebben sosem kellett kapálnom, viszont számos falusigyerek-csibészség helyszíne volt. Valamit kezdeni kellett vele, kikötöttem hát a 2-es változatnál. Csináljunk pihenőkertet, persze csak úgy lazán, kényelmesen. Ja, és szakértelem, sőt, annak az igénye nélkül…
Nem vázolom a hosszú utat, ami a lucernával bevetett, illetve gazzal felvert kiindulási alaptól a mai, általam elfogadott állapotig vezetett, inkább röviden ecsetelem és képeken mutatom, hogyan is néz ki a lusta, alig motivált férfi kertje. Húszévi finomítás után lényegében ugyanúgy, mint eredeti, gyomos állapotában. Na jó, talán kicsit rendezettebben, és több virággal.
Akkor kezdjük is a virágokkal: a kertbe kell a szín, amit a lusta gazda olyan virágok kiültetésével érhet el, amik bírják a gyűrődést, és szakszerűtlen gondozás mellett is viszonylag szépen megélnek. A kertemben csak ilyenek vannak, mivel más meg se élne: muskátli, petúnia, pistike, jegecske. Gondozásuk jobbára csak locsolásból és némi, rendszertelen tápoldatozásból áll, de így is szorgalmasan virágzanak.
Gyep: a gyep inkább rét nálam, és ez tudatos döntés eredménye. Egyrészt brit stílusú és színvonalú gyepet Magyarországon eleve reménytelen/nagyon drága vállalkozás megvalósítani és fenntartani, másrészt pedig, virágozzék ezer virág! Azok a növények, amik bírják a kétheti nyírást, nálam gyepalkotók, a sokak által üldözött gyermekláncfű például jó barátom, mert tavasszal gyönyörűen virágzik. Olyankor direkt hosszúra hagyom megnőni a rétet, hadd tomboljanak kicsit a gizgazaim, miután téli álmukból felébredtek. A kert nagy részét nem locsolom. Amikor aszály van, a növények takarék üzemmódra állnak, besárgulnak, de amint megjön egy jó eső, pillanatok alatt kizöldül minden. Ez itt nálam rá van bízva a természetre.
Fák: na, ettől minden rendes kertész haja az égnek állna. A fa szortimentet érzelmi alapon kezelem, ezért a kert tele van öreg fákkal, amiket sokan már rég kivágtak volna. Én ezzel megvárom, amíg meghalnak, tavalyelőtt így búcsúztam el egy kiváló, édes nyári almát adó vénségtől, idén egy másik kiszáradt almafától. A diófák már akkor is itt álltak, amikor kisgyerek voltam, pedig annak ötven éve. Ugyanez a helyezet szilvafával is, amin már szintén erősen látszik a kor, de hát ki vagyok én, hogy legyilkoljam a gyermekkori barátaimat? Idén is volt rajta még vagy harminc szem finom szilva. Ő küzd, én meg drukkolok neki.
Öregszik a gyönyörű, óriási lombkoronát növesztett cseresznyefám is, ami kétheti ízmámort biztosít tavasszal, majd nosztalgikus lekvárkanalazásokat télen, mert a csajom kifőzi a termésnek azt a részét, amit én és a rigók meghagyunk.
Bokrok: na ez tényleg ciki, de a jó szívem nem engedi, hogy változtassak a helyzeten. Egyszer tévedésből erre járt egy kertészbrigád, és teleültették mindenféle díszbokorral a kerítésmentét. Van ott aranyeső, tűztövis, tuja, kúszófenyő, még egy vadon nőtt mogyoróbokor is. Igazság szerint ezeket ki kéne vágni, és inkább málnasövényt, ribizlit, egrest kéne ültetni a helyükre, jobban illenének a falusi miliőbe. De ugye, élőlényt lehetőleg nem ölünk. Mondjuk a selyemfényű puszpángmolyok nem ezt vallják, mert tarra rágták és kinyírták idény nyáron a szép puszpángbokromat. (Tudom, permetezni kellett volna, de olyan nálam nem történik.)
Van még két szőlőtőkém is, illetve egy. Talán olaszrizling, lugasnak megformázva, benne lakik a kisautóm. Formára vágás van, permetezés nincs, és ő csak terem és terem és terem, szintén legalább ötven éve, és a gyümölcse kitart karácsonyig, úgy, hogy kábé a felét rajta hagyom a madaraknak. A másik tőke a szomszéd kertjében van, onnan kapaszkodik fel a kerítésre. Ki akarták vágni, de kértem, hogy hagyják ott, mert olyan különleges ízű fürtök nőnek rajta, hogy csuda. Közönséges noa fajta egyébként, bort nem szabad belőle csinálni, mert az vagy megöl, vagy megerősít, de inkább megöl. Persze, az a húsz-harminc fürt el is fogy, ahogy érik.
Lényegében ennyi. A diófák árnyékában jó üldögélni, a fűnyírás fáraszt, ám a locsolás nyugtat, a dolgok többé-kevésbé a maguk medrében folynak, a növények születnek, élnek, és meghalnak, akár az emberek. Ja, és az állatokról még nem is beszéltünk: lakik itt, kérem: veréb, cinke, fecske, harkály, vörösbegy, rigó, macska, sün, pocok, mókus, nyest, és még sokan mások, beleértve százféle ízeltlábút, köztük sajnos a szúnyogokat és a legyeket is. De hát, melyik kertész ne tudná, hogy nincsen rózsa tövis (tudom, helyesen: tüske) nélkül?
