Neve jelzővé köznevesült, és nem is feltétlenül hízelgő értelemben. A túlérzékeny, a környezet legkisebb változására is rémült visszahúzódással reagáló ember valóban emlékeztet a mimózára, amely – mint az közismert – érintésre összecsukja, vagy akár egészen lehajtja leveleit. A mimóza viszont nemcsak e viselkedés miatt a világ egyik legkülönlegesebb növénye, hanem azért is, mert képes a tanulásra. Nem vicc: tapasztalatai alapján képes a viselkedését megváltoztatni.

Dr. Monica Gagliano a Nyugat-Ausztráliai Egyetem és a Sydney-i Egyetem kutatója jócskán belemászott azon tudóstársai lelkébe, akik hagyományos módon felsőbbrendűnek tekintik az embert és az állatot a növénynél, mert az intelligencia, a tudás, a tanulás képességének zálogát az agyban, az agyi neuronok kommunikációjának összetettségében látják.

Monica Gagliano a növények kognitív képességeit kutatja, ami első hallásra akár kóklerségnek is hangozhat, de egyre több jel mutat arra, hogy a növények sokkal többek egy egyszerű genetikai robotnál, amelyek nem tudnak mást, mint a génjeik által beléjük programozott parancsokat végrehajtani. Mi is beszámoltunk arról, hogy a növények elektromos impulzusok révén képesek egymással kommunikálni (nem véletlen egyébként, hogy ebben a „játékban” is az érzékenységéről ismert mimóza játszotta az egyik főszerepet).

Monica Gagliano alábbi kísérlete pedig szinte hátborzongató módon emeli új szintre azt, amit eddig a növények kognitív képességeiről gondoltunk.

Vett 56 cserép mimózát és beletette őket egy „szabadesés-szimulátorba”. Mindegyiket kb. 20 centi magasból ejtette le, többször egymás után, kb. 5 mp-es szünetekkel. Mi történt? Nem nehéz kitalálni: a mimózák érzékelték a „sokkot”, válaszul összecsukták és behúzták leveleiket.

(a kép forrása: phenomena.nationalgeographic.com)

És mi történt a sokadik esés után? Egyre több növény levelei maradtak nyitva, a mimóza nem produkálta többé a stresszreakciót. Mintha egymás után minden egyed „rájött volna arra”, hogy nincs mitől félniük, ekkora eséstől kutya bajuk sem lesz, nem kell pánikba esni.

(a kép forrása: phenomena.nationalgeographic.com)

A kétkedés szelleme persze azt mondatja: szegény növényeket annyira kicsinálta a gonosz kutató, hogy 50 esés után már azt sem tudták, fiúk-e vagy lányok, nem maradt erejük tiltakozni, ezért nem csukódtak össze. De Monica Gagliano se ma jött le a falvédőről: kontrollpróbaként a tesztelt növényeket rázóberendezésbe tette – és lám, a rázásra a szokott összecsukódással reagáltak. Mintha „felfogták” volna, hogy ez most egy másfajta stressz, ezt még nem ismerik, jobb az óvatosság.

Ráadásul a növények „emlékezete” időben is tartósnak bizonyult: az eséstesztet egy hét múlva megismételték, és a mimózák továbbra is nyitott levelekkel állták ki a próbát. Még egy hónappal az első kísérlet után is „emlékeztek” arra, hogy ettől a helyzettől nem kell tartaniuk.

A növényeknek természetesen nincs agyuk, központi idegrendszerük, ezért is tettük idézőjelbe a „rájön arra, hogy”, a „felfog”, az „emlékszik” kifejezéseket. De Monica Gagliano kísérletei arra utalnak, hogy valamilyen – egyelőre ismeretlen – kémiai vagy hormonális mechanizmus révén a növények is képesek tapasztalataikat elraktározni, sőt: a tapasztalatok fényében viselkedésüket megváltoztatni. És ez például egész hasznos lehet a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás hosszú csatájában. A növények számára – és az emberiség számára is.

(források: phenomena.nationalgeographic.com, www.economist.com)

Borítókép: davesgarden.com



Címkék: