Az elmúlt években ilyentájt mindig megjelennek olyan hírek, hogy idén az eddigieknél nagyobb darázsinvázió várható. No, megint valami, amin szeret csámcsogni a média. Aztán egyik reggel találok egy darázstetemet a gyerekszobában. Másnap kettőt is. És így megy ez a következő napokon is. Minden reggel 2-3 döglött darázs a szobában. Egy hét múlva kezd kicsit aggasztani a dolog.
Aztán megjelenik az első élő példány is. Ekkor még mindig csak azt gondolom, hogy biztos az ablakon jönnek be – mondjuk a miértet nem nagyon értem. Mindenesetre jellemző, hogy pont a gyerekek szobájába. Leugrunk a Balatonhoz pár napra. Hazatérve mintegy húsz darázstetemet találok az emeleten. Na, ennek már a fele sem tréfa. Itt valahol van egy darázsfészek.
Elég nyugtalanító a dolog, ám nem kell sokáig kutakodni, merre is keressük a fészket. Este, a gyerekek fektetésénél, mikor már mindketten az ágyban vannak és elcsendesednek, felhallatszik a jellegzetes pattogás, kopogás, kaparászás. Odamegyek a vélt forráshoz, rátapasztom a fülem a tetőtér mennyezetére és igen: ott van a cseppet sem megnyugtató zúgás, zümmögés is. El fog a rettegés, mi lesz a gyerekekkel, már alszanak. Egész éjjel rohangálok a két szoba között, figyelem, nehogy bejöjjön egy. De vajon hol tud bejönni? A férjem nyugalomra int, holnap megnézzük, mi van, és ha kell, hívja a darázsirtókat.
Reggelre persze megint vannak tetemek és néhány élő egyed is, mondjuk azok szerencsére nem a gyerekszobában. A zümmögés, kaparás viszont már fültapasztás nélkül is hallható. Amilyen gyorsan lehet, leterelem a csemetéket. Hallgatózunk, keressük, merre lehet pontosan a fészek. Aztán a tetőkibúvó üvegén kipillantva látjuk, hogy szorgos darázspajtások keringenek az ablak mellett. Férjem hívja a darázsirtót, kora délután ki tud jönni. Nagy megkönnyebbülés. Elmegy dolgozni.
Fel-felnézek azért, mert idegesít, hogy hol jönnek be a dögök. Aztán rémület, egyre több darázs jelenik meg. És ezek bizony élők. Csapdosom őket, a végén már nem nagyon merek a szobába menni. De csak piszkálja a csőröm. És akkor észreveszem, hogy a kiságy alól épp mászik ki egy. Lecsapom és benézek az ágy alá. Látom, hogy a szegélyléc alól épp bújik ki egy. Végignézek a szegélyen és feltűnik, ahogy kis darázslábak grasszálnak fel-alá, keresve a hézagokat, ahol ki tudnak bújni. Pánik.
Kimegyek a szobából és becsukom az ajtót. Bele sem merek gondolni, hogy az eddigi tetemek is valahogy így másztak ki, míg a gyerekek aludtak. Hívom a férjem, mikor jön az irtó, mert itt megszállás van készülőben. Még egy óra, mire ideér. A gyerekek nem értik, miért rohangászok föl-le, de nem nagyon izgatják magukat. Mázli. Én viszont elég feszült vagyok.
Mire kiér az irtó, már tíz darázs repdes a gyerekszobában. Teljes nyugalommal bemegy közéjük, eszébe sem jut lecsapni őket. Mi több, néha azt érzem, mikor a darazsakról szinte szeretettel beszél, hogy ő inkább minket költöztetne ki innen, nem a rovarokat. Aztán körbe néz, megnézi, hol tudja megközelíteni őket. Végül kintről végzi el a műveletet. Felveszi a szkafanderét, felmegy a permetezőjével, és óvatosan befújja a mérget. Egy por, amit majd a darázsdolgozók a lábaikon szépen behurcolnak a fészekbe, a királynőjükhöz, hogy ott aztán pusztítást végezzen. Elég rosszul hangzik, de inkább nem gondolok bele. Ezeknek a darazsaknak innen menniük kell, és más módja sajnos nincs.
A darázsirtó, mikor befejezi a permetezést, ellát instrukciókkal. Pár napig még megjelenhetnek a rovarok, akik kipotyognak a fészekből, de 2-3 nap után el kell, hogy tűnjenek. Ragasszam körbe a szegélyeket ragasztószalaggal, hogy minél kisebb eséllyel tudjanak kimászni. Elmegy. Lerohanok a festékboltba, veszek jó széles ragasztószalagot. Olyat, amit a festésnél használnak. A biztonság kedvéért bemegyek a háztartási boltba is egy flakon darázsirtóért. Hazaérve körbefújom a szegélyeket, mikor megszárad, körberagasztom az egész szobát. Kitakarítok és várok. Pár óra múlva fölmegyek és látom, ahogy szegény darazsak próbálták magukat átverekedni a ragasztószalagon, de fennakadtak. Fújok még egy kis irtót, és megerősítem a ragasztást.
Több darázs nem jött már a szobába. Két nap elteltével pedig a kaparászás is elmúlt. Szomorú vagyok, hogy ilyen mészárlást kellett végeznünk, de nem volt más út. Hogy valóban óriás invázió lesz-e idén azt nem tudom, de bízom benne, hogy ide több darázs nem fészkeli be magát.
(Borítókép: pixabay)
