Növénymentés: mi van a törvényeken túl?

Mi jut eszünkbe a „természetvédelem” szóról? Ugye, hogy leginkább a turistautakra kirakott tiltó (pontosabban szépen kérő) táblák, a nemzeti parkok meg a hóvirág eszmei értéke? Pedig a veszélyeztetett növényfajok védelme egyáltalán nem sima jogászkodás, hanem részben precíz mérnöki tervezés, részben meg igazi koszos körmű terepmunka.

A növényfajok prosperálása, majd időközönkénti elgyengülése, végső esetben kihalása az idők kezdete óta a természet szerves része – szomorú ugyan, de kikerülhetetlen. Az ember mondjuk csúnyán belekavart ebbe a körforgásba: se szeri, se száma azon fajoknak, amelyek emberi ostobaság vagy telhetetlenség miatt örökre eltűntek a Föld színéről. Szerencsére azonban a 20. században megjelent a természetvédelem fogalma, bénáskodva ugyan, de alakulgat a szigorú, de használható szabályozás, körülötte pedig felépül valamifajta intézményrendszer.

Persze mindez semmire sem elég az egyes ember szerepvállalása nélkül. Noha ma még bébifókamániákus beszívott hippinek gondoljuk a természetvédő aktivistákat, de talán egyszer meglesz az a „kritikus tömeg” is, amely nem felsőbbrendű lényként tekint az emberre, az élővilágra pedig csak úgy, mint kiaknázható vagy elhajítandó lehetőségre, hanem felismeri, hogy mi is csak egy apró csavarja vagyunk ennek a csodálatos, de nagyon törékeny rendszernek. És akkor mindennapos rutinná válik a természet aktív védelme.

Addig is nézzük, mivel tölti napjait egy hivatásos beszívott hippi – azaz egy természetvédelmi szakember, akinek azt adták ukázba, hogy vigyázzon a veszélyeztetett növényekre. Először is felméri, hogy működési területe hogy áll a bármilyen okból veszélyeztetett fajok tekintetében. Erre nincs univerzális szabály: egy növényfaj élhet burjánzó sűrűségben x élőhelyen, y élőhelyen viszont fenyegetheti a kihalás veszélye. A veszélyeztetettség is ezer formát ölthet: lehet veszélyben adott faj adott területen azért, mert eleve ritkaság, mert folyamatosan/drasztikusan csökken az egyedszáma, mert rossz a szaporodóképessége, vagy mert az élőhelyét fenyegeti veszély.

Aztán védelmet nemcsak azért élvezhet egy faj, mert a kihalás szélén áll – hanem azért is, mert különleges. Ilyenek pl. a bennszülött fajok (amelyek csak egy adott élőhelyen élnek és fejlődnek adott irányban, speciális változatot hozva létre) – számunkra a legismertebb ilyen valószínűleg a bánáti bazsarózsa a Zengőn. Különlegességük miatt védettek a maradvány-jellegű fajok, amelyek a földtörténet korábbi időszakában még elterjedtek voltak, de a klíma megváltozása miatt kipusztulófélben vannak. Ilyen például a nílusi lótusz (Nymphaea lotus ssp. thermalis), amely valamelyik két jégkorszak közötti melegebb időszakból származik, de a Nagyvárad melletti Püspökfürdőn még mindig él populációja. Számos kategóriája létezik még a védett növényeknek, de most nem bonyolultkodunk, mert a természetvédő kollégának közben dolgoznia kell. Két út áll előtte.

In situ – azaz a helyszínen

Az alapvető cél nyilván minden növényfaj-mentő missziónál az lenne, hogy az eredeti élőhelyén tartsuk meg a veszélyeztetett fajt, azt hiszem, ezt nagyon nem kell magyarázni. Olyan finomságok vannak, hogy néha a növényt magát kell védeni külső behatásoktól, néha pedig az élőhelyet kell kicsit megadjusztálni, hogy optimális feltételeket biztosítson a veszélyeztetett növényfajnak.

Az in situ megőrzés alapvető fogásait remekül szemlélteti a következő sztori:

A Bükki Nemzeti Park egyik in situ őrzött ritkasága a boldogasszony papucsa (Cypripedium calceodus) nevű orchideafaj, amely világszerte ugyan boldogan és stabilan éldegél, Magyarországon viszont fokozottan védett, egy példány természetvédelmi értéke 250.000 Ft. Láthatjuk a szemünkkel, micsoda pompás növény, el is kezdett szépen áldozatul esni a fogalmatlan virágszedőknek és amatőr természetfotósoknak, akik a legszebb példányok után törtetve simán nyakát szegték a nem legszebb példányoknak. Na jó, amúgy a táplálkozó vadaknak se voltak jó hatással szegény papucsra, de az ő esetükben bocsánatos bűn, hogy nem tudják, micsoda ritkaságot konzumálnak. A Park munkatársai egészen hajmeresztő dolgokat próbáltak ki a növények megvédése végett, a kutyás biztonsági őrtől a lepelleveleik visszavágásáig és a mézajkak eltávolításáig (amivel persze együtt jár az is, hogy mesterségesen kellett beporozni őket). Ma már elzárt területen él a faj, ahová a Park által szervezett túrán tudnak eljutni azok, akik szeretnék látni és lefényképezni ezt a csodálatos orchideát.

És akkor lássuk a fogásokat: igen, van, amikor őrt állítanak az érintett növények mellé – ez főleg nagyobb ünnepeken, különleges alkalmakkor (zarándoklat, neadjisten raliverseny), illetve virágzási időben lehet indokolt.
A mesterséges beporzás nemcsak akkor jelenthet megoldást, amikor az emberi pusztítás megelőzése végett úgymond csökkentik a növények esztétikai értékét (jaj de modoros kifejezés arra, hogy szétszabdalják a virágot), hanem akkor is, amikor a természetes populáció magától gyengén szaporodik, és ezáltal a kihalás veszélyezteti. Muszáj néha ehhez is folyamodni, hiszen csak az ivaros szaporodás biztosítja a kellő genetikai keveredést – a vegetatív szaporítás (dugványozás) genetikailag teljesen azonos utódokat, klónokat hoz létre.

És igen, az elzárás, bizony ez az egyik alapvető megoldás – sajnos. Nemcsak azért sajnos, mert hülyén néz ki egy kerítés az amúgy érintetlen természetben, hanem azért is, mert azok a nagy növényevők, akik ellen felhúzták a vadhálót, a negatív hatás mellett pozitívakat is hoznak egy növénytársulás életébe – például le tudják rágcsálni azokat a növényeket is, amelyek a mi védencünk túlélését veszélyeztetik.

Mert ugyanis nemcsak a legelésző szarvasoktól meg az oktondi turistáktól kell megvédeni a veszélyeztetett növényeket, hanem bizony a másik növényektől is. A boldogasszony papucsa például (maradjunk is ennél a példánál, nagyon is sokszínű) elég rosszul tűri a közelében növő cserjéket és a teljesen zárt lombkoronát maga felett. Ezért például Felsőtárkányban időnként kifejezetten azért kaszálnak a területen, hogy ennek az egy kosborfajnak a wellness-mutatóját szinten tartsák. Talán az egyetlen értelmes indok a fakivágásra, nem?

A kaszálás, ha már itt tartunk, az aktív természetvédelem egyik leggyakoribb eszköze – elég furcsán hangzik, de igaz. Na persze abból a szempontból az eszköze, hogy nagyon oda kell figyelni, milyen gyepet mikor és hogyan csapnak le, hiszen pontosan az a cél, hogy a kellően heterogén, nagy növénytani értékű gyeptársulás változatossága hosszú távon is fennmaradjon. És persze ott vannak a gyepet lakó madarak és kis emlősök is – az ő életterüknek is meg kell maradnia. Úgyhogy csak azt ne higgyük, hogy a fűkaszálás gondolkodást nem igénylő tevékenység!

Ex situ – azaz a helyszínen kívül

Az állatok esetében ezt úgy hívjuk: állatkert meg vadaspark. Mármint nem az az állatkert, ahol sültkrumplival meg kiflivel etetjük a zsiráfot és vakuzzuk az akváriumot és addig dörömbölünk az újszülött gorillának, amíg a gondozók kitiltják az összes látogatót a vérbe – hanem az az állatkert meg vadaspark, amely azért jött létre, hogy az eredeti élőhelyükön veszélynek kitett fajokat biztonságban tartsák, szaporítsák, és ideális esetben egyszer valamikor visszatelepítsék a vadonba. A növények világában is létezik ez az út. Nemrégiben volt szó itt a Gardenistán a Föld legnagyobb vetőmagbunkeréről – az is az ex situ megőrzés egy formája. Ilyenkor ugyanis a növényt vagy valamelyik, szaporításra alkalmas részét eredeti élőhelyéről eltávolítjuk és mesterséges körülmények között, génbankban tartjuk. Félelmetesen hangzik, pedig ártatlan: génbanknak számít a botanikus kert és a fajtagyűjtemény is. E génbankok egy részében szaporítás is folyik, sőt, az utódokat adott esetben megkísérlik visszatelepíteni a szabadba.

Az ex situ megőrzés egy sajátos válfaja a már említett bánáti bazsarózsa karrierje a Mecsek környékén. Bennszülött faj, a teljes világállomány 90%-a a Kelet-Mecsekben él. 1982-ben nyilvánították fokozottan védetté (250.000 Ft/növény), de azelőtt a kirándulók simán kiásták az erdőből és büszkén vitték haza a kiskertbe, hadd pukkadjon a szomszéd. Ez persze semmiképpen sem támogatandó ügy, de ad absurdum úgy is felfogható, hogy ha a bazsarózsa eredeti élőhelyét természeti katasztrófa sújtaná és elpusztítaná az őshonos populációkat, akkor a környékbeli kiskerteket nyugodtan lehetne génbankként használni. (Történet vége: a fokozott védettség és a jó kommunikáció miatt ma már nem ássa ki senki, sőt, a környékbeliek büszkék arra, hogy milyen extra különlegesség közelében élhetnek.)

Nemsokára negyven éve lesz, hogy az Európa Tanács felismerte, hogy „számos vadon élő növény és állatfaj komoly mértékben megfogyatkozott és ezek közül többet a kipusztulás veszélye fenyeget”. A fenti módszerek mind azóta születtek meg. Gyerünk, emberiség, menni fog ez.

(források: europatanacs.hu, termeszetvedelem.hu)

Címkék: