Nem tudom eldönteni, hogy az emberiség vesztét az okozza majd, hogy túl okosak vagyunk vagy az, hogy túl hülyék. A vágyunk a tudásra, a fejlődésre, az innovációra megállás nélkül hajtja előre a világunkat, de a telhetetlenségünk és a tetteink következményével számolni képtelenségünk minden egyes egykori korszakalkotó felfedezésünket megállíthatatlan, pusztító borzalommá változtatja.
Képesek vagyunk feltalálni bármit, hogy aztán meghaljunk benne
Lefogadom, hogy legrosszabb rémálmában sem gondolta volna Victor Regnult, aki 1838-ban a világon először műanyagot, egészen pontosan PVC-t állított elő, vagy Nikolaus August Otto, aki 1876-ban megépítette az első működőképes négyütemű motort, hogy világmegváltó találmányaik a pusztulás szélére sodorják majd a bolygót.
Most mégis a műanyagban és a kipufogógázban fuldoklik a Föld. Mert nekünk mindenből még több kell, amit a sorozatgyártásnak, a robotikának és további tudományos sikereinknek köszönhetően elő is tudunk állítani, aztán rájövünk, hogy a negatív következményeket “véletlenül” kifelejtettük a számításból, és a jelenkor legnagyobb koponyái nem győzik összedugni a fejüket a katasztrófa megfékezése érdekében, hogy vért izzadva kipattanjon belőle egy minimum akkora felfedezés, mint egykoron a PVC vagy az Otto-motor volt.
Meghódítottuk a világűrt is, most meg jól tönkre vágjuk
És mivel mi emberek megállíthatatlanok vagyunk, és nem ismerünk határt – a szó legjobb és legrosszabb értelmében egyaránt – az évszázadok alatt elért tudományos áttöréseinknek köszönhetően a 20.századra még a világűrt is meghódítjuk. 1957-ben, a Szputnyik-1 Föld körüli pályára állításával visszafordíthatatlanul kiterjesztjük hatalmunkat a kozmoszra, majd embereket küldünk a Holdra, és űrszondákat a Marsra.
Egyszerűen lenyűgöző az emberi zsenialitás, ami mindezeket lehetővé tette, és az a megszámlálhatatlan előny, ami abból származik, hogy az űrben ember által alkotott műholdak, műbolygók, űrszondák és űrállomások repkednek. Bele se gondolunk, de mindannyian használjuk napi rendszerességgel ezeket az űrkütyüket, hiszen általuk működik többi között a gps, a műholdas tv és internet, de még a holnapi időjárást is az általuk szolgáltatott adatokból tudhatjuk meg.
Egy szó mint száz, köszönet mindezért annak a sok, nagyon okos, űrkutatással foglalkozó embernek, akik mindezt lehetővé teszik. De mondja már meg nekem valamelyik, hogy azt mégis hogyan képzelték, hogy miközben többi között azon fáradoznak – a Föld ember által történő szünet nélküli pusztításának köszönhetően – hogy olyan bolygót találjanak, ami alkalmas az emberi életre, mert félő, hogy ha így haladunk, egyszer még szükség lehet rá, ezzel egy időben teleszemeteljék a világűrt.
Méghozzá olyan mértékben, hogy mára már komoly veszély fenyegeti az űrkutatás és az alacsony Föld körüli pálya használatának jövőjét. És ezzel újra ott vagyunk a kiinduló kérdésnél, hogy ennyire okosak vagy ennyire hülyék vagyunk? Ugyanis ahhoz volt elég eszünk, hogy 1957 óta több ezer műholdat, valamint űrhajókat és szondákat juttassunk a világűrbe, de eközben nem jutott eszünkbe, hogy az így keletkező űrszeméttel is kezdeni kellene valamit, különben a saját kardunkba dőlünk. Íme egy animáció arról, hogyan nőtt égető krízissé az űrben lebegő szeméthalom az elmúlt hatvan évben:
Ledshow-val demonstráljuk és hálóval fogdossuk a szemetet
A kozmikus hulladék nem más, mint a világűrben keringő mesterséges eredetű tárgyak, amik már nem hasznosíthatóak és nem hozhatóak működőképes állapotba. Ezek a tárgyak főleg a mesterséges holdak és űrállomások kisebb-nagyobb levált darabkái, alkatrészei, valamint használaton kívüli műholdak, alacsony Föld körüli pályán maradt utolsó rakétafokozatok és az űrséták, szerelések során elszabadult eszközök.
Szám szerint több, mint 170 millió 1 centinél kisebb, nagyjából 670 ezer 1 és 10 cm közötti, és körülbelül 29 ezer nagyobb méretű szemét kering a Föld körül. Ezeket mi természetesen nem látjuk, de ez közelről sem jelenti azt, hogy nem jelentenek globális problémát. Éppen ezért, egy holland művész, Daan Roosegaarde, az Európai Űrügynökség támogatásával létrehozott egy olyan ledfény-installációt, ami élőben “közvetíti” a kozmikus hulladékdarabok mozgását, így téve számunkra a földről is láthatóvá azokat.
A Space Waste Lab Performance során, az Űrügynökség által szolgáltatott aktuális koordináták alapján, az űrhulladékokra nagy erősségű, neonzöld ledfényt irányítanak, amik követik azok mozgását, így láthatjuk, hogyan keresztezik egymás pályáját és húznak el egymás mellett a kozmikus hulladékdarabok.
De aki akarja, az a Stuff in space nevű weboldal segítségével otthon, a fotelből is élőben követheti az aktív műholdak, űrállomások és az űrszemét cikázását is.
Merthogy pontosan ez jelenti a problémát, hogy a kozmikus hulladék nem békésen lebeg a semmi közepén, hanem iszonyatos sebességgel száguld, így az aktív űreszközökre még a legapróbb űrszeméttel való ütközés is végzetes veszélyt jelent. A becsapódásuk sebessége elérheti akár a 36 ezer km/órát is.
Az űrállomások a világűrben 300–400 km magasságban tartózkodnak, ebben a térségben különösen veszélyes ezeknek a tárgyaknak a kontroll nélküli mozgása, mégis a legnagyobb veszélyt a 800-1500 km-es zónában mozgó objektumok jelentik, mert itt a földmegfigyelő holdak keringenek. Az Egyenlítő fölött 36 ezer km magasságban húzódó, távközlési és meteorológiai célokra használt geostacionárius pálya is nagyon túlzsúfolt, az ütközések veszélye nagy, úgynevezett „kozmikus dugók” alakulhatnak ki.
Éppen ezért rengetegen dolgoznak azon, hogy az űreszközök és az kozmikus hulladékok ne találkozzanak, és ennek érdekében a folyamatos megfigyelés mellett van, hogy módosítani kell egy-egy nemzetközi űrállomás pályáját, mert a legapróbb szemét is képes lyukat ütni mondjuk egy űrhajón.
Kozmikus környezetvédelem
A baj az, hogy az űrszemeteket is arra fejlesztették ki, hogy akár több száz évig is kibírják az űrben, hiszen eredetileg ezek strapabíró űreszközök darabjaiként indultak útnak a Földről. Így most űrkutatók százai dolgoznak azon, hogy minél hatékonyabb módszereket fejlesszenek ki az űr megtisztítására, még mielőtt bekövetkezne a végzetes Kessler-effektus, vagyis a láncreakció szerű űrszemétrobbanás.
Ugyanis mikor 2 űrszemét találkozik, jobban mondva őrült sebességgel egymásnak csapódik, azok apró darabokra robbannak, így hozva létre még több szemetet, és ha ez egyszer elindítana egy megállíthatatlan robbanásláncot, az az űrkutatást és a műholdak használatát évtizedekre lehetetlenné tenné.
Így, hasonlóan a Földhöz, ami fuldoklik a műanyaghulladékban, melynek utólagos megoldására most mindenki megpróbál feltalálni valamit, a világűrben sincs ez másként. A használaton kívüli műholdakat igyekeznek célzottan valamelyik óceán felé irányítani. A légkörbe belépve általában teljesen el is égnek, de ennek ellenére a NASA adatai szerint, minden nap visszahullik a földre egy-egy űrszemét darab.
A legújabb, szeptemberben az űrben is sikeresen tesztelt, RemoveDebris kísérleti módszer egy háló, ami képes a nagyobb hulladékok befogására. A kísérlet során az űrtisztító műhold hálója sikeresen elkapta a cipős doboz nagyságú fémdarabot, amit éles helyzetben a műholdhoz csatlakoztatva eltávolították volna az űrből. A próbát azonban direkt olyan közel végezték a légkörhöz, hogy a szemét és a háló maguktól elégnek majd pár hónap múlva.
A RemoveDebris egy új, kozmikus hulladékfigyelő kamerarendszert és egy, a szemét befogására alkalmas szigonyt is tesztel majd a következő hónapokban. Szóval a műanyagot, belsőégésű motort és műholdakat feltalálni képes emberek most éppen megint azon dolgoznak megfeszülve, hogy hatástalanítsák a saját zsenialitásuk által életre keltett, de kordában már nem tartott találmányuk végzetes következményeit.
