Az első VH máig tartó pozitív hozadéka

100 éve ért véget az első világháború – erről szólnak az elmúlt hetek. Ki gondolná, hogy egy mérhetetlen fájdalommal és pusztulással járó tragédiafolyamnak lehet olyan pozitív vetülete, amely számot tarthat egy olyan, csakis az élettel, az élővilággal foglalkozó magazin érdeklődésére, mint a Gardenista? Pedig van. Úgy hívják: háborús hiánygazdaság. Mielőtt kegyeletsértéssel vádolnátok, görgessetek egyet, elmondom, miről van szó.

Háborús időkben a hátország többszörösen is hátrébb sorolódik a táplálékláncban: egyrészt a fő szempont, nemcsak praktikusan, de erkölcsileg is az, hogy a harcoló katonákat el kell látni élelemmel, másrészt – főleg a jómódú hadviselő felek esetében – érdemes segíteni a nálunk gyalázatosabb helyzetben lévő szövetségeseket, harmadrészt mindezt nyilván sokkal kevesebb munkás kézzel kell megoldani, hiszen a férfierő a fronton küzd. Ami ezek után marad, az lesz az otthoniaké. és hát az nyilvánvalóan nem valami sok.

Az alapmegoldás ilyenkor a szigorú fejadagok meghatározása, a jegyrendszer, és egyéb korlátozó intézkedések – hogy a hátország lelkiismerete azért ne nyugodjon meg túlzottan akkor sem, ha éppenséggel (még) békében éldegél és esetleg elfeledkezne arról, mi zajlik tőle pár száz kilométerre (mert a háborúba belépett kormányzat sajtója nyilván szívesebben koncentrál a sikerpropagandára, mint a szenvedések bemutatására).

Az, hogy a korlátozásokkal hogyan él egyik vagy másik ország, az egyrészt nagyon érdekes, másrészt minden bizonnyal történelmi, szociológiai és aktuálpolitikai okai vannak. Magyarországon például a háborúban sem voltak hajlandók leadni a híres magyar konyha finomságaiból – legalábbis verbális síkon. Az éttermek továbbra is étlapon tartották a húslevest és a gulyást – persze egy gramm hús nélkül. A „hamis” fantázianevű hagyományos fogások első felfutása pont az első világháború idejére tehető: a túrógombóc például aludttejből, búzadarából és zsemlemorzsából készült.

Az Egyesült Államokban ettől merőben eltérő, nagyon érdekes utat választottak. Az ország ugyan csak 1916-ban lépett be az első világháborúba, de ők is hamar szembetalálkoztak annak hétköznapi gyötrelmeivel: az élelmiszerhiánnyal. Meg is alakult gyorsan a U.S. Food Administration nevű szervezet, melynek élére Woodrow Wilson elnök későbbi utódját, Herbert Hoovert nevezte ki. Hoover a háború kitörése óta szinte emberfeletti energiával szervezte a harcok sújtotta európai területek élelmiszerellátását. Két év alatt mintegy kétmillió tonna élelmiszer célba juttatásáról gondoskodott – úgy, hogy ezalatt semmilyen közjogi funkciót nem töltött be. Amikor kivételes elkötelezettsége mellé hivatalos jogkört is kapott, szinte rakétaszerű aktivitásba fogott. „Az ennivaló nyeri meg a háborút” – ez volt a szlogenje. Mindent és mindenkit mozgósított, akivel csak összehozta az élet, önkéntesek ezreivel oldott meg életmentő feladatokat. Sikerének okát abban látják a történészek, hogy a U.S. Food Administration nem előírásokra, szabályokra, inkább az emberek önkéntes elhatározására alapozott. Szinte hihetetlen dolog egy háborúban álló országban, de az USA-ban nem vezettek be fejadagrendszert – Hoover az erre irányuló kérdéseket annyival ütötte el, hogy “csak egy rakás bürokrata élősködőt tartanának el vele“.

A mozgósítás korabeli marketingeszközökkel zajlott – a 10-es években még nem volt televízió és rádió se, nemhogy Facebook, viszont csodás grafikusok ezrei várták, hogy tehetségüket az ország szolgálatába állítsák. Az újsághirdetések és plakátok fantasztikusan sokszínűek és kifinomultak – a mai sablonos billboardok korában szinte műalkotásoknak látjuk őket. Pedig az üzenet ezeken is nagyon egyszerű: egyél kevesebbet, hogy másnak is jusson.

És itt jön az izgalmas rész: ha egy kicsit elvonatkoztatunk a háborús hiánygazdaság okozta kényszertől, a posztereken egy csomó olyan dolgot is olvashatunk, amelyeket ma modern táplálkozástudományi módszereknek adnak el és egy rakás pénzt lehet velük kaszálni. Pedig Hoover koncepciója négy nagyon egyszerű pilléren nyugszik.

Oszd meg!

Ez minden hiánygazdaság alapja, persze hogy rengeteg hirdetésben találkozunk azzal az üzenettel, hogy „egyél kevesebbet, mert a katonáknak nagyobb szüksége van a táplálékra”. Ebből kiindulva lehetett azután népszerűsíteni a többi fő irányt: a mértéktartást, a helyettesítést és az újrahasznosítást.

Egyél kevesebbet!

Egyél kevesebbet – vagy azért, mert eleve kevés van, vagy azért, hogy legyen mit megosztanod. Aztán persze szépen összegyűjtöttek egy csomó érvet annak alátámasztására, hogy a túltápláltság milyen egészségügyi problémákhoz vezet – ami akkor is igaz volt, és ma, a gyorskaják és a soha ki nem fogyó közértpultok korában is így van.

Egyél jobban!

A tipikusan hiányzó élelmiszereket persze főleg azért helyettesítették mással, mert kevés volt belőlük – de ha jobban rájuk nézünk, kiderül, hogy mellesleg egészségesebbek, nagyobb tápértékűek is. Ebbe a vonalba illeszkedik a „krumplit is krumplival” iskola (pontosabban az a törekvés, hogy köretként inkább krumplit fogyasszanak a népek, mint kenyeret), a kukoricaliszt fogyasztásának reklámozása a búzaliszt helyett (pedig a gyakorlati ok, hogy kukoricából több állt rendelkezésre). Divat lett a Húsmentes Hétfő, hús helyett halak és bab fogyasztását javasolták – ezeket a most menő trendek is egészséges és tápláló fehérjeforrásnak tartják ugyebár.

Pária lett a cukor – egészen pontos tanácsokat olvashatunk arra nézve, hogy mihez NE használjuk egyáltalán (gyümölcsökhöz és desszertekhez), mihez használjunk kevesebbet belőle (kávéhoz, teához), és hogy mivel helyettesítsük (juharsziruppal, mézzel). Hát ehhez nincs is mit hozzáfűzni, a legszigorúbb 21. századi dietetikus is megnyalja a tíz ujját ezt olvasva.

Az első világháborúban jelentek meg az első Victory Gardenek elődei is. Ekkor még nem parcelláztak fel közparkokat, hogy veteményest csináljanak belőlük, de minden eszközzel népszerűsítették az otthoni zöldségtermesztést, ami egyszerűbb és egészségesebb is, mint a mindennapos kenyérsütögetés.

Ne pazarolj!

Mert ugye nem egyszerűen kevesebbet kell enni, hanem arra is kell ügyelni, hogy minden élelmiszert használjunk fel, ne kerüljön semmi a szemétbe. És mit látunk ma? Főzőműsorok külön szekciót szentelnek a nagy családi eszemiszomok után szükségszerűen kerülgetendő maradékok okos és esztétikus felhasználásának.

Van olyan hirdetés is, amely – kissé talán drámai túlzással – azt állítja, hogy a keresztény ember által elkövethető legnagyobb bűn az élelmiszerpazarlás. Még a rendszeresen étteremben fogyasztó nagypolgári egyéneket is felszólították arra, hogy ésszel rendeljenek – inkább érjék be kevesebb fogással, de ne kukáztassanak ki semmit a pincérekkel. És valóban: lassan talán a hagyományos magyar konyha is maga mögött hagyja azt a tévhitet, hogy az a jó fogás, ami lelóg a tányérról.

Arra is figyeltek ezek a derék amerikai élelmezési tótumfaktumok, hogy a gyerekeket is érzékennyé tegyék a hős katonák nehéz sorsa iránt: külön plakátokon figyelmeztették a kiscsírákat arra, hogy egyenek meg szépen mindent, ami a tányérjukra kerül, ne menjen pocsékba a kaja. És lám, a gondos anya száz évvel később is így csinálja: inkább kérjen az a gyerek repetát, de ne kelljen kidobni semmit.

Szóval kicsi sem arról van szó, hogy bármi pozitívat is akarnánk látni a háborúban – nincs abban semmi pozitív. De az biztos, hogy az egészséges étkezés nem azt jelenti, hogy mindenből korlátlanul lapátolunk, legfeljebb eldobjuk, ha mégse kell. Hanem azt, hogy először megnézzük, hogy szervezetünknek pontosan mire van szüksége, és azt a lehető legegyszerűbb megoldásokkal visszük be, ráadásul úgy, hogy közben a nálunk elesettebbekre is gondolunk. Háború ide vagy oda – ez szép, és előremutató gondolat.

Utószó: a háború után Hoover Európába utazott és a U.S. Food Administrationból American Relief Administration lett. 1919 után, amikor a háborús válsághelyzetet követően lassan visszaállt az élet a rendes kerékvágásba, Hoover magánalapítványként folytatta munkáját az ARA-val. És innen válik csak igazán érthetetlenül emberivé a történet. Hoover nem azt nézte, melyik országban születtek az éhes szájak: többek között a vesztes Németországba és mai Magyarországra, sőt még a már akkor is éhínség sújtotta szovjet területekre is szervezett élelmiszerszállítmányokat. Amikor megkérdezték, nem gondolja-e, hogy ezzel a bolsevik hatalom szekerét tolja, azt válaszolta: „Húszmillió ember éhezik ott. Akármilyen is a politikai rendszerük, enni kell adni nekik.”

Források: elsovh.hu, treehugger.com, en.wikipedia.com. A borítókép forrása: www.1418now.org.uk

Címkék: