Másfél éve szinte csak hobbiból rakjuk ki a kukát, mert alig termelünk szemetet. A zero waste, fájdalom, az önmegtartóztatásról szól, de azért mindenről én sem vagyok hajlandó lemondani. Másfél év tapasztalata következik.

Gábor kolléga még csak frissen fertőződött meg, nekem viszont már olyan régen kezdődött, hogy komolyan el kellett gondolkoznom, mikor és miért vágtam bele a hulladékmentes életbe. (Erre a „hulladékmentes” kifejezésre még visszatérünk, mert az nem egészen úgy van, ahogy a csillámporos fantáziákban él.) Ha jól emlékszem, annak idején, vagy másfél évvel ezelőtt, egy cikket írtam arról, hogy két diáklány elkezdte Bali szatyormentesítését.

Nekik ugyanis nem olyan elvont dolog, hogy a könnyű műanyag előbb-utóbb az óceánba kerül, és úszhatnak versenyt a cuki halacskák helyett a nejlonzacskókkal, mint nekünk itt, a kontinens közepén. Aztán láttam borzasztó képeket, hogy a tengerparton már több a műanyagszemét, mint a homok. Ezek a képek azóta már bejárták a világot, és lassan már nézni is unom, olyan sok van belőlük, de akkor az újdonság erejével hatott a dolog, jé, ezt mind mi tettük oda, ki más, biztos nem a madarak.

Hát ez semmi… vagyis…

Gondoltam, teszek egy próbát. Nehogy már akkora truváj legyen szatyrok nélkül élni, majd én megmutatom. Úgyis szelektíven gyűjtjük a hulladékot, utálunk pazarolni, az organikus kiskertemben nő a zöldség, gyümölcs, nem iszunk palackos italokat, nem öntjük a csatornába a használt étolajat, de jó fejek vagyunk! Van cekkerem meg kosaram, mindig azokkal járok vásárolni, én aztán figyelek a környezetre! És akkor valóban elmentem bevásárolni (négytagú családnak, incl. két kamaszkorú zabagép, köznapi nevükön: gyerek), mintegy megfigyelési céllal, és csodát láttam. Akkor döbbentem rá, hogy bármit veszünk, minden be van csomagolva valami nejlonba. Oké, a banán, a krumpli meg a kifli nem, de azokat én teszem zacskóba, amikor megveszem. Be kellett látnom, hogy a cekker meg a kosár, az lepkefing az általános zacskódömpingben: itt azért mélyebbre ható reformokra lesz szükség.

Némi netes nézelődés után eljutottam odáig, hogy a bevásárláshoz nem egy cekker kell, hanem legalább öt. Meg dobozok, tojástartó, hogy abból se kelljen mindig újat venni, de leginkább nem szupermarketekben kell vásárolni, hanem kis szaküzletekben, meg a piacon, és még így is energiát kell fektetni a dologba, de főleg plusz időt. Például résen kell lenni, és a megfelelő pillanatban, jól artikuláltan azt kell mondani: nem kérek zacskót. Valamiért ugyanis már a piacon is úgy tépik a nénik a nejlonzacskót, mintha fizetést kapnának érte.

Mondd gyorsan: Nem Kérek Zacskót!

Kellenek a szövetségesek

Elkezdtem tehát a szisztematikus térítést a hozzánk közeli boltokban. Először a csemegeüzletben jártam sikerrel, vásárláskor nyújtottam a dobozomat: ebbe kérek mindent, igen, mehet a pulykasonka mellé a párizsi, nem fognak összeveszni. Volt olyan eladó, aki akkor találkozott először a tára fogalmával, de végül csak összejött neki is. Csomagolóanyag mentes felvágott- és sajtvásárlás ezzel letudva.

A következő kör a hentes volt. Először magyarázkodtam, hogy ez egy emberkísérlet, kipróbálom, lehet-e élni nejlon nélkül. A tulaj csak mosolygott egyet, és kiszolgált, majd öt hónap múlva, amikor még mindig dobozzal mentem, mintegy mellékesen, megkérdezte, hogy még mindig tart? Bólintottam, és azóta, amikor én kerülök sorra, nyújtja  kezét a dobozomért. Azóta ugyanettől a hentestől megtanultam, hogy kell macskakaját főzni, így a konzervdobozok száma is jelentősen lecsökkent.

A pékség már nem volt olyan egyszerű, náluk hosszú ideig csak annyit tudtam elérni, hogy papírzacskóban adják nekem az árut, de aztán megláttam, hogy milyen bődületes mennyiségű zacskó kerül így haza (ugye, nem dobjuk ki, jó lesz az még valamire, mondjuk zacskónak), úgyhogy valamit tenni kellett. Lassú víz partot mos módszerrel sikerült kijárni, hogy a szép, tiszta, vasalt vászontáskámat bevegyék a pultba, és egyenesen beletegyék az árut. Ez mondjuk a nagyobb üzletekben még egyszer sem jelentett problémát, nyugodtan vigyetek ti is vászontáskát a kenyérnek, kiflinek, a pénztárnál meg be lehet diktálni, hogy mi van benne, vagy belekukkantanak.

Kenyér kifli miegymás van, hulladék nincs.

A fő szabály ugyanis az –  válaszolta kérdésemre a NÉBIH, hogy nem tilos a vásárló saját tárolójába helyezni a terméket, ugyanakkor nem is kötelező. Az üzlet eldöntheti, hogy megengedi-e, vagy sem, viszont, ha valami baj történik, akkor övék a felelősség. Ezért utasítják vissza sokszor a saját dobozozást/táskázást: egyszerűen nem tudják, hogy elég tiszta-e, és inkább nem vállalják a rizikót.

Na de hová kerül a szemét?

Térjünk vissza a hulladékmentes (zero waste) kifejezésre. Hát, az szerintem lehetetlen. Jelenleg kéthetente termel a családunk egy zsáknyi szelektív hulladékot, habár az még a keményvonalasok szerint nem számít (szerintem igen). Ezen kívül kommunális szemetünk is képződik valamennyi. Nagyjából havonta szoktuk kitenni a kukát, hogy most már vigyék el, de igazából csak hobbiból, meg hogy emlékezzenek ránk a kukások, valójában csak két-háromhavonta telne meg.

A csomagolóanyagok, szükség szerint kiöblítve, a szelektívbe kerülnek – nálunk az üvegen kívül mindent elvisznek, a tejfölös pohártól a konzervdobozokig. A papírt két halomba gyűjtjük, a reklámújságok mennek az iskolai papírgyűjtésbe, a szennyezett papírral, pl. használt papír zsebkendővel pedig begyújtunk. (Nyugalom, tiszta, száraz, természetes halált halt fával fűtünk, nem bútorlappal.)

Az üveget a szupermarketek kötelesek visszagyűjteni, bár nálunk nem túl sok keletkezik, és abba is általában házi szörp, lekvár, miegymás kerül itthon. PET palackos italt nem veszünk (van kulacsunk), kivéve ecetet, ami sokoldalú takarítószer. Mindennap főzök, ezért sok szerves hulladék termelődik, ez megy a komposztra. Nem, a komposzt egyáltalán nem büdös, és nem kell hozzá gyakorlatilag semmilyen infrastruktúra. Én, amikor meguntam tovább várni a komposztáló ládára, kijelöltem a kert egyik sarkát a málnabokor takarásában, tessék, komposzt, és működik. Ételmaradék nincs, vagy megeszi a kutya.

Megy az iskolai papírgyűjtésbe

Ha nem akarsz szemetet, ne vásárolj szemetet

Nem akarok ünneprontó lenni, de aki szerint a hulladékmentes életmód fancy kis hobby, azt ki kell, hogy ábrándítsam. Valójában az önmegtartóztatásról szól. Arról, hogy mielőtt megvásárolnék valamit, háromszor is meggondolom, hogy erre most tényleg szükségem van-e, vagy csak megkívántam? És ha szükségem van rá, akkor nincs-e véletlenül valami környezetbarát alternatívája, mondjuk tartósabb, vagy amit nem fél kiló műanyagba csomagoltak? Vagy ami nem műanyagból van maga is. Egyébként, szerintem maga a műanyag nem ördögtől való, roppant tartós és szuper dolgok készülnek belőle, a baj inkább azzal van, ahogy használjuk: ha szebbet látunk, rögtön lecseréljük. Meg különben is, a chevron minta már nem divat, itt van viszont ez a lámás, ide vele! Hát ez, sajnos, nem fér bele a zero waste szemléletbe.

Ahogy mondjuk a szezononkénti vadiúj ruhatár sem. Aki rááll a hulladékmentes gondolkodásra, az soha nem a szezon menőjét keresi, hanem sokkal inkább a klasszikus, jól variálható, időtálló, jó minőségű darabokat. Oké, belátom, elsőre meredeknek tűnik egy bőrcsizma 35 ezerért, viszont legalább öt évig gyönyörű lesz, és nem veszek helyette öt trendi, de javíthatatlan és tisztíthatatlan ócskaságot, darabonként tízezerért. Viszlát, fogyasztói társadalom!

Bizonyos határokon belül

Vannak persze dolgok, amikről nem vagyok képes/hajlandó lemondani. Persze, a keményvonalas hulladékmenteseknek ez mind alap, és minden tiszteletem az övék, de én, bocs, nem fogok vécépapírt mosni, se óvszert stoppolni. Nem fogom áruba bocsátani az egyszer használt muffinpapírt, és nem fogom átszelni az országot egy marék meggymagért, hogy meggymagpárnát varrjak belőle. Nem fogok otthon szempillaspirált és sminket kotyvasztani, annál azért jobban tisztelem az egészségem. Nem fogom lecserélni a mosószeremet, habár tudom a házi receptjét, sőt, használtam is egy ideig – soha többé. Nem fogok samponszappannal bohóckodni, ahhoz én túl gyakran járok edzeni, hogy beleférjen, és nem igazán bíztam a házi gyártmányú naptejben sem, nem mondták ugyanis, hogy hányas faktorú. Nem fogok textilzsebkendőt használni, mert nem higiénikus, és nem vagyok hajlandó a zsebemben taknyot tartani. Nem fogok dobozos tej helyett házit venni, naponta tejautomatához járni, forralni, kisfazekat, kancsót, szűrőt és tölcsért mosogatni – egyszerűen nincs időm napi fél órát azzal tölteni, hogy legyen otthon tej. Ha nem laknánk kertes házban, én biztos nem tartanék gilisztakomposztot a konyhaasztal alatt, hogy a végeredményt kiönthessen a park fáinak a tövébe. Persze, egészen csodálatra méltó, hogy mások ezekre simán képesek, de én ehhez gyenge vagyok.

Gyűjtöm viszont az elhasználódott zoknikat, hogy alkalomadtán elküldjem újrahasznosításra. A gyerekek kinőtt ruháit, könyveit és játékait tovább ajándékozom, ahogy általában mindennek próbálok új gazdát találni, amire már nincs szükségünk, mármint bizonyos határokon belül. Képes vagyok tudomásul venni ugyanis, hogy a használati tárgyak idővel elhasználódnak, ezért a lyukas, kopott, bolyhos pulóvert egyáltalán nem akarom jótékonyan rátukmálni senkire sem, ahelyett, hogy kidobnám, ha végképp nincsenek már vele terveim.

Mindent egybevetve, a hulladékmentesség inkább gondolkodás, mint tény. Olyan egyszerűen nincs, hogy valaki nem termel hulladékot (szemetet), nem vásárol semmit és még egy blokkot sem visz haza, nem szakad el a hajgumija, nem kell pengét cserélni a borotvájában, vagy nem fogy ki a tolla (nyomtatópatronja). A zero waste sosem lesz igazán zéró. Néhány dolog persze még bennem is érik, amivel tovább tudnám csökkenteni a szemetünket, viszont üssetek nyugodtan tarkón egy péklapáttal, ha elkezdek hulladéknáciskodni, vagy másokat terrorizálni vele. Ez egy út, amelyiken nyilván mindenki máshol jár. Viszont szuper, ha egyáltalán rálép.

 

Fotók: Pixabay, Pxhere, saját



Címkék: