Ez a világ legegyszerűbb fotója, és az én gyepemet ábrázolja. Olyan, ugye, mint valami gazos ugar? Pedig ez bizony az én füves udvarom, nevezzük mondjuk rétnek.
Elmesélem, hogyan jutottam el a gyeptől a rétig.
Réges-régen, egy távoli galaxisban, vagy huszonöt évvel ezelőtt az olasz barátnőnk, Annalisa eljött hozzánk a legújabb pasijával, egy pipás holland fickóval. Woutnak volt egy W123-as Mercije, akkor értettem meg, hogy milyen az igazi autó, amikor a Dácsiánkból átültem abba, de ez most mindegy.
Miután együtt körbekódorogtuk Észak-Magyarországot, Wout meghívott bennünket Hollandiába. Amíg az utazásra készültünk, elképzeltük a példás holland rendet, a kiskertjeiket ápolgató, a füvet fésűvel egyirányba igazító hollandusokat. Amikor a határt átléptük, nem csalódtunk, mert munkaidő után az összes holland a füvet fésülte.
Kivéve egyet.
Wout terebélyes telkét derékig érő gaz borította, amit az emeleti teraszról nagy elégedettséggel szemlélgettek Annalisával, hatalmasakat pöfékelve a pipáikból. A gaztengerben állt egy másik Merci, alkatrészbányának használva, és keskeny ösvények vezettek a paradicsomhoz, paprikához, káposztákhoz.
Első este nagyon nevettünk, miután magunkra hagytak bennünket a padlásszobában, és azt jósoltuk, hogy Woutot előbb-utóbb meg fogják gyilkolni a szomszédok, akik nyilvánvalóan elkeseredett és folyamatos harcot vívtak példás kertjeikben a dzsungelből átkerülő gazmagokkal.
Aztán másnap kifaggattam házigazdámat, hogy mi ez a felháborítóan renitens magatartás. Hogy mi és miért történik itt, Hollandia közepén? Wout azt felelte, hogy a többi növénynek is épp annyi joga van a létezéshez, mint a gyepnek, és ő ezt tiszteletben tartja. Ami az ő udvarán kikel, az maradhat, vívja meg a küzdelmet a többi növénnyel, és örüljön az életének. A haszonnövények sem élveztek elsőbbséget: beültette őket a számtalanféle egyéb növény közé, hadd harcoljanak ők is.
Második este már nem nevettünk Wouton, de párszor még elhúztuk a kezünket a homlokunk előtt. Úgy az ötödik napon rájöttünk, hogy jobban esik a burjánzásban üldögélni az öreg padon, mint ezer egyforma tulipánt bámulni a kisváros parkjában.
Aztán hazajöttünk, és én még évekig kínlódtam a kertben, hogy szép füves legyen. Egyszer a gyermekláncfüveket irtottam gyökerestül egy ócska késsel, amikor előjött a régi emlék, és eszembe jutottak Wout szavai: ami megél, hadd maradjon. Sajnos nincs elég lelkierőm és bátorságom, hogy teljes mellszélességgel kövessem a hazájában méltatlanul mellőzött prófétát, de arra a szintre azért eljutottam, hogy nálam sincs irtás: ami megél, hadd maradjon. Pontosabban: ami kibírja a nyírást is – mert arról nem mondtam le.
Tavasszal hagyom felnőni a rétemen gyökerező létezőket, hagyom, hogy virágozzanak, és eldobják a magvaikat. Locsolás csak egy kis területen van, mert a zöld kellemes a szemnek, de a kert nagy részén az időjárás diktálja a feltételeket. Száraz nyarakon szinte minden kiszárad, megbarnul. Tavasszal és ősszel kizöldül a kerítések közé zárt táj.
Gyepmániások lefitymálnák az én kertemet, a dédszülőktől meg a nagyszülőktől rám maradt öreg fákkal, meg a gazos aljnövényzettel. Nekem viszont az ő egynemű gyepjük: steril. Az enyém: menedék a papsajtnak, a kutyatejnek, az ibolyának, a csalánnak, és még egy csomó egyéb zöldségnek, bogárnak, madárnak, aminek a nevét se tudom.
