Nem véletlenül van már a vizes élőhelyeknek is világnapja. A világ vizes élőhelyei egyre pusztulnak és vészesen fogynak.

A 2017-es WWF beszámoló adatai alapján Európa vizes élőhelyeinek kétharmada, világviszonylatban pedig 87%-uk tűnt el. Brutális és rendkívül ijesztő számok ezek. Teljes mértékben az emberi tevékenység miatt.

Néhány évszázaddal ezelőtt a folyók, árterek és egyéb vízjárta területek szerepe még nem volt ismert, ezért szabályozta az ember a folyókat, csapolta le a mocsarakat. Ám ma, amikor a környezeti erőforrások felélése ilyen gyors ütemben halad, kulcsfontosságú, hogy közelebbről is megismerjük a vizes élőhelyek szolgáltatásait, hogy önmagunkat is megvédhessük velük együtt.”

Hiszen mindez visszahat az emberiségre és a vizes élőhelyek hiánya a társadalom sérülékenységére is kihat, ami a szélsőséges természeti hatásokkal szembeni ellenállást illeti.

Ramsari Egyezmény

A Ramsari Egyezmény, hivatalos nevén a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyekről, különösen a vízimadarak élőhelyeiről a természetvédelmi államok közötti megállapodások legrégebbike, amelynek kezdete egészen 1971-ig nyúlik vissza. Az egyre fokozódó emberi beavatkozás hatására az 1900-as évek derekára már olyan mértékben összezsugorodtak a vizes élőhelyek, hogy óhatatlanul szükségessé vált az ökoszisztémák hosszú távú megőrzését szolgáló nemzetközi szintű összefogás, amelynek keretében jött létre ez az egyezmény. 168 aláíró ország, számos nemzetközi partner szervezet (BirdLife International, WWF és az IUCN), valamint más egyezményekkel kiépített működő kapcsolatrendszer feljogosítja, hogy globális szinten lépjen fel a vizes élőhelyek, valamint a vízi ökoszisztémák megőrzése érdekében.

1971-ben a csatlakozó országok eredeti célja a rohamosan csökkenő vízimadár-állományok védelmének biztosítása volt. Hamar ráébredtek, hogy önmagában az élőhelyek védelme nem elegendő, az ökológiai rendszert kell megőrizni, amely képes az ott előforduló fajok eltartására. 1971. február 2-án 18 ország írta alá a  vizes élőhelyek védelméről szóló egyezményt Iránban, Ramsar városában. 1975-ben lépett hatályba az egyezmény, Magyarország pedig 1979-ben csatlakozott hozzá. 29 hazai Ramsari terület van, néhány ismertebb: a kardoskúti Fehér-tó, Balaton, Velence és Dinnyés, Fertő-tó, stb. A hazai Ramsari területek teljes listája itt érhető el.

A Magyar Állami Természetvédelem hivatalos honlapján olvasható fogalom meghatározás szerint “”wetland”-nek, azaz vizes élőhelynek nevezzük azokat a területeket, ahol a természeti környezet és az ahhoz tartozó növény- és állatvilág számára a víz az elsődleges meghatározó tényező. Ahol a talajvíz szintje a felszín közelében van, vagy ahol a talaj időszakosan vagy állandóan vízréteggel borított, sokfelé megtalálhatók. (…) Ugyanakkor a vizes élőhelyek “magukba foglalhatják a parti, tengerparti részeket közvetlenül a vizes élőhely területe mellett, valamint szigeteket és apály idején hat méternél mélyebb tengervíz testeket is, melyek a vizes élőhely területén belül vannak. “”

 

 

Testőr

A vizes élőhelyek természetes testőreink: elsimítják az árhullámokat, védve az embert a katasztrofális áradásoktól; magukba szívják és tárolják a tavasszal érkező vizeket, majd a nyári csapadékhiányos időszakban biztosítják a vizet a növényeknek,” – mondta Siposs Viktória, a WWF Magyarország Vizesélőhely-védelmi programjának szakértője. A vizes élőhelyek a talaj vízháztartását is javítják, így a környezetükben lévő élővilág és mezőgazdasági növények jobb vízellátást kapnak azokhoz a területekhez képest, melyek nem vizes élőhelyek mellett találhatók.

A vizes élőhelyek másik fontos szerepe, egy esetleges szennyezés, ökológiai katasztrófa után az élőviláguk képes a folyók élővilágának a megújítására, visszapótlására. Például ökológiai katasztrófa volt a 2000-ben bekövetkezett tiszai cianid-szennyezés. A Tiszát ért vegyi szennyezés a folyó főmedrén levonult és nem jutott be a mellékfolyóiba, holtágakba, tavakba. Az erősen mérgező vegyület óriási pusztítást végzett, de a vízzel együtt elvonult. A regenerálódás során a Tisza élővilágát később a mellékfolyók vizei teremtették újjá, és a távolabbi területek vizes élőhelyeinek élővilága akkor kapcsolódott be ebbe a folyamatba, amikor a következő tiszai áradás közvetlen kapcsolatot teremtett a folyó és az ártere között.

Tehát a lehulló csapadék patakokon, folyókon keresztül járja be az országot, országokat. A lehulló csapadék egy bizonyos része vizes élőhelyekben tárolódik. Ezzel csökkentik a folyók árhullámait, így csupán a létezésükkel megelőzik számos katasztrófahelyzet kialakulását, tompítják az időjárás viszontagságait, menedékként pedig segítenek az esetleges katasztrófa bekövetkeztével a bennük elraktározott élővilág újra be tudja népesíteni a vizek világát, segít a regenerálódásban.

Magyarországon sem jobb a helyzet

Hazánk is elvesztette a vizes élőhelyek többségét, derül ki a tavalyi WWF cikkből. Pont emiatt fordul elő az, hogy a tavaszi áradások, árvízveszély után nagyon hamar jelentkezik a nyári aszályos időszak.

Okosabb vízgazdálkodás kell

A szakértők szerint, megfelelő megoldást jelentene, ha a folyókat kísérő természetes, mély fekvésű területeken – megfelelő mérnöki módszerekkel – kiengednék az áradás vizét és elraktároznák a nyári aszályos időszakra. Itt előtérbe kerülnének a hagyományos, mára már eltűnőben lévő felhasználási módok, mint például a legeltetés. Az így kialakított táj a klímaváltozás hatásaival szemben is ellenállóbb, mivel megőrzi a víztartalékokat, illetve megelőzi a terület kiszáradását.

A vizes élőhelyek megőrzésének meglehetősen nagy megtérülési értéke. Az árvizek ilyen módon történő tárolása, a táji adottságokra alapozva olcsóbb, és méltán lehetne a folyómeder szabályozásának alternatívája. Az árvízi kockázatok elkerülése mellett a vizes élőhelyek halbölcsőként, illetve rekreációs lehetőségeket kínáló pihenőhelyként is értékesek lehetnek.

Az aszály és az árvíz elleni védekezésre költött pénz nagy részét meg lehetne takarítani, ha a vízgazdálkodásban jobban építenének a vizes élőhelyek ingyenes szolgáltatásaira – olvasható a Greenfo cikkében. Ha nagyobb teret adnánk a folyóknak, és lenne hova szétáradni a sok víznek, nem kellene költséges beruházásokkal árvízvédelmi építményeket létrehozni. A tavaszi árvíz a talajt átjárva nem csak vízzel, hanem tápanyaggal is ellátja, így tápanyagban és talajnedvességben gazdag területen lehet gazdálkodni az ár visszahúzódása után. Ahol megtartjuk a tavaszi áradásból származó vizet, ott átjárja a talajt, később jelentkezik a kiszáradás, hiszen javítja a talaj vízellátását, és mérsékli a nyári aszály kialakulásának veszélyét. A vizes élőhelyek nyári túlszáradást lassító hatásúak (szélfogó, párásító, árnyékoló, mikroklíma kialakító), ezzel óriási szolgáltatást biztosítanak: több és jobb minőségű terményt, valamint az öntözési költség megtakarítását.

Igaz a mondás: jótett helyébe jót várj! 🙂 Ha teszünk értük, százszorosan kapjuk azt vissza.



Címkék: