Szellőztetnék, de mi ez a penetráns bűz?!

A késve, de annál nagyobb hévvel berobbant „tavasznyár” miatt gyakorlatilag el is felejtettük már, mire ez az írás megjelenik, de március végén és április elején menetrendszerűen érkezik a panaszáradat a városszélen és falvakban élőktől: gyomorforgató „szennyvízszag” terjeng a környéken. Nem kell megijedni, nem a csatornahálózat mondta be az unalmast és nem is a szomszéd oldja meg „okosba’” a szennyvízszippantást. A mezőgazdaság egyik legrégebbi és nagyon is természetes tevékenysége zajlik ilyenkor: a hígtrágyaszórás. Nagyon dicséretes dolog ez – de muszáj ennyire ótvarul büdösnek lennie?

Kezdjük a végén: a válasz NEM. De akkor miért az?

Erre nyilván rögtön rávágjuk, hogy „hát mert a trágya büdös és kész”. Ám ez nem ennyire egyszerű. Nézzük csak meg, hogyan alakul a trágya élete születésétől haláláig. Érdekes sztori, csak szólok.

A trágya születését nagyon nem kell részletezni, ugye. Úgy néz ki, hogy ahol almon (szalmaágyon) laknak az állatok, ott a szalma rendesen felveszi a nedvességet, ebből lesz az zömében szilárd, érlelésre alkalmas nyerstrágya, ahol viszont – és ez főleg a nagyüzemi állattartó telepekre jellemző – nincs alom, hanem rácspadozaton tartják az állatokat, ott az összes cucc (ürülék, vizelet és a tisztítóvíz) a padló alatt összefolyik. Ebből lesz a hígtrágya.

Ami igenis szintén nagy kincs, mert neki is van a növénytermesztésben remekül felhasználható tápanyagtartalma. Nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy 10 tehén napi 1 köbméter hígtrágyát termel, ezzel pedig több mint 1 mázsa műtrágyát lehet kiváltani, bizony. (Ez persze csak általános szám, sok minden alakíthat rajta: egy borjú helyének tisztításához kevesebb vízre van szükség, mint egy nyolcszáz kilós hízóbikáéhoz, és persze nem minden gazdaságban használnak pont ugyanannyi vizet.)

A hígtrágya viszont legalább annyira veszélyes fegyver, mint amennyire értékes tápanyagforrás. Beltartalma ugyanis általában minden tekintetben meghaladja azokat a határértékeket, amelyek mellett még felszíni vizek közelébe lehetne juttatni. Aránytalan használata a nitrátok, a nátrium, a réz, a cink káros felhalmozódásához vezet, ezért nemcsak a felszíni vizektől, hanem a talajvíztől is távol kell tartani. Télen abszolút tilos kijuttatni, hiszen a fagyos talaj nem tudja felvenni. Ugyanígy korlátozottan szabad lejtős területeken és könnyű, vízáteresztő homoktalajokon használni.

És itt jönnek a problémák: nem mindig, nem mindenhol és nem akárhogyan használhatjuk fel, viszont mindig, mindenhol és összevissza képződik. Muszáj lenne tehát megfelelően tárolni és kezelni. A tároláshoz komoly berendezések kellenek – szivárgásmentes tárolók, ahol egyszerre lehet megoldani az optimális lebomlást és megakadályozni az értékes nitrogén elillanását (ammónia formájában – na ettől olyan penetránsan büdös az egész). Megoldás lenne a hígtrágya komposztálása is – szalmával, fűrészporral, vagy ami akad a környéken -, illetve persze az, hogy eleve szalmán tartjuk az állatokat. Ez mind-mind olyan „plusz meló” egy farmon, ami közvetlen hasznot nem hoz.

De akkor miért muszáj egyáltalán állati trágyával bohóckodni?

Azt hiszem, abban elég gyorsan meg tudunk egyezni itt a Gardenistán, hogy a Föld termőtalajaival nem érdemes sokáig szórakozni most már; jó 70 éve embertelenül kínozzuk, és bizony meg is van az eredménye. A nagyüzemi mezőgazdaság őrületes tempóban szivattyúzta ki a talajból az évmilliók alatt felgyülemlett tápanyagot, és azt hittük, a „varázsszó”, az NPK műtrágya majd mindent megold. Hát nem. Termesztett növényeink persze a műtrágya révén hozzájutnak azokhoz a tápanyagokhoz, amelyekre az ő élettartamuk során szükségük van, de azzal nem foglalkoztunk, hogy a talajt is etetni kell, különben éhen hal.

Most már egyre több földművelő kezdi belátni, hogy a hosszú távú megoldás „sajnos” az, hogy vissza kell térni a régi jó hagyományokhoz: a szerves trágya használatához. Szerves trágya alatt nagyon sok mindent lehet érteni, az állati eredetű trágyától kezdve a növényi (illetve tágabb értelemben az organikus eredetű, lebomló) komposzton át a tudatosan alkalmazott takarónövényekig és zöldtrágyákig.

Ez persze macerás. A csinos zsákokba kondicionált granulátumot vagy a műanyag flakonban érkező folyékony trágyát tiszta, gyors és egyszerű dolog kijuttatni, míg a komposztot okosan össze kell állítani, ha nem akarjuk, hogy berohadjon, a zöldtrágyát vetni kell, várni, hogy megnőjön, majd megfelelően bedolgozni, az állati trágyát meg pláne rendszeresen ki kell hordani az istállóból, kezelni, forgatni, depózni, érlelni, és csak aztán kijuttatni. Munka-, idő-, következésképpen pénzigényes foglalatosság, ráadásul hát hiába szépítjük, igazából arról van szó, hogy az ember reggeltől estig sz…t lapátol. Nem szexi.

Viszont többszörösen is megéri. A szerves trágya ugyanis mindent tud, amit az összes granulátum és lombtrágya, meg még többet is. Tele van olyan hasznos baktériumokkal és gombákkal, amelyek természetes körülmények között a talaj körforgását működtetik. Nélkülük a talaj csak halott szerves- és szervetlen anyag sima keveréke lenne. A szerves anyagokkal együtt azonban életre tudják kelteni a talajt. Ez a kulcs: a talaj élete. Ezt vettük el ugyanis a sok műtrágyával és növényvédő szerrel.

És bónuszpontként: a jó szervestrágya nem büdös. Magam is markoltam alig 3-4 hónapja érlelt szarvasmarhatrágyába – nem gázabb, mint egy nem tökéletesre homogenizált zsákos virágföld, sőt. Természetes, élettel teli, erős anyag. A jó trágyának „erdőalja-szaga” van. Igen, nagyjából ez az, amiről nemrégiben megemlékeztünk: a sugárgomba nevű baktérium áldásos tevékenységének gyümölcse, amit az ember – vélhetően evolúciós okokból – ösztönösen kellemesnek érez.

Na de ez minden, csak nem kellemes!

Igen, pontosan. Az a penetráns ammóniaszag, amit kora tavasszal a falu körül érzel, az a nem megfelelően kezelt hígtrágya szaga. És még tulajdonképpen ez is kezelhető lenne, ha a kiszóráshoz nem a megszokott, az öntözőberendezéshez hasonló „sugárágyút” használnák, hanem a sokkal kulturáltabb csúszócsöves berendezéseket vagy pláne injektorokat, amelyek után még csak bedolgozni sem kell a cuccot. Az EU elvileg elég komoly támogatásokat ad trágyatárolókra és trágyakezelésre is – de tavaly például nem is egy támogatási jogcímet kellett felfüggeszteni azért, mert váratlanul nagy túligénylés érkezett a gazdáktól. Igény tehát volna az ilyen fajta jövőbe mutató fejlesztésekre, de támogatás nélkül nem megy.

Úgyhogy az a helyzet, hogy aki termőterület közelében lakik, az időnként még el kell viselje a trágyaszagot, sőt, örüljön annak, hogy legalább addig se műtrágyával mérgezik a talajt a közvetlen szomszédságában, de az igazán profi trágyakezelés már nagyon szépen tud bűzmentes trágyát produkálni. Nagyon jó volna, ha a hazai mezőgazdaság is szépen lassan el tudna indulni ebbe az irányba.

(források: agronaplo.hu, ostermelo.hu, Loch Jakab és Nosticzius Árpád: Agrokémia és növényvédelmi kémia, Mezőgazda Kiadó, 2004, Kocsis István: Hígtrágya és szennyvíziszap kezelés, Szent István Egyetem, 2011)

Címkék: