Anglománok, ide: íme az autentikus angol parasztkert receptje

Amíg élek, nem fogom tudni eldönteni, hogy nyár vagy tél, dél vagy észak, mediterrán vagy óceáni. Ennek a javíthatatlan, gyermeteg hezitálásnak 🙂 olykor vannak előnyei is. Például az, hogy – mindamellett, hogy egy kopár, bozótos sziklára épült öreg kőházban akarok megöregedni, egy olajfaültetvény közepén, valahol Korzika nyugati partján, ahonnan látom a napnyugtát a tengeren – soha semelyik másik tájék kertjei nem fognak annyira elvarázsolni, mint Angliáé. Pedig az, amit a kedvenc kertészműsoraimban látok (mondjuk Monty Donnal), a világ legegyszerűbb dolga, praktikus és okszerű, semmi fölösleges flanc nincs benne. Az angol parasztkert a világ nyolcadik csodája.

Rövid törióra

A lakóház körül nyilván az emberi települések kialakulása óta léteznek olyan földdarabok, amelyekben irányított módon növekedtek bizonyos növények. Nagyon sokáig abszolút praktikus szempontok vezérelték e parcellák kialakítását: egyszerű veteményesek voltak, amelyet itt-ott gyümölcstermő cserjék és fák, meg méhkasok és háziállatok egészítettek ki.

Aztán egyszer csak ez az egész elkezdett változni. Mint annyi minden a kerttörténetben, ez a sztori is Angliából indult. Van olyan elmélet, mely szerint a 14. századi nagy pestisjárvány után rengeteg föld maradt gazdátlanul – és ezeken kezdődhetett meg az az újfajta növénytermesztési módszer, amelyben a haszonnövények parcellái közötti résekben már megjelentek olyan növények is, amelyeket csupán virágaik szépségéért, max. illatukért tartottak.

Mások nem az egyszerű, hanem a tehetősebb néprétegeknek tulajdonítják a mai parasztkertek ősének megjelenését – a földbirtokok növekedésével, a mezőgazdaság fejlődésével párhuzamosan a birtokokon dolgozó parasztok bérbe vehettek kisebb, kb. egyhektáros területeket, amelyeken saját maguk számára termeszthettek növényeket és tarthattak állatokat. Ezek a parasztbérlő (yeoman) családok apró falusi házakban (cottage) laktak, innen ered a parasztkert angol elnevezése: cottage garden.

Ez ment pár száz évig szép csendben a kis falvakban, míg a nagybirtokok, vidéki kúriák, pláne kastélyok kertjét a francia sikk uralta. Aztán Angliában már a 18. században elkezdtek kiabálni, hogy a formális, természetellenes, modoros kertek helyett vissza kellene találni az egyszerű, természetes bájú megoldásokhoz. És ekkor találkoztak a paraszti mindennapok a csipkekesztyűk világával. Halleluja! Elég volt a formára nyílt örökzöldekből, a nem télálló egynyáriakból, az orangerie-ben teleltetendő egzotikus cserjékből és a mértani pontosságú sétautakból! Éljen a parasztkert, amivel nem kell semmit csinálni, minden magától történik benne, ahogyan Természet Anyánk megszervezi!

…ööö…. Hát azért ez nem ennyire egyszerű. Na nézzük csak meg, hogy áll fel egy RENDES ANGOL PARASZTKERT.

A terület

Nem túl nagy, illetve lehet nagy, de akkor úgy kell megoldani, hogy kicsinek látsszon. Igen, jól olvastad. Nincs nagyzolás, nincs lélegzetelállító térélmény, örökpanoráma meg olimpiai medence. Zegzug van, intimitás van – de főleg: az angol parasztkert a növényeké.

A kerítés

Igen, a hagyományokhoz méltóan az angol parasztkertnek van kerítése. Nem három méter magas, nem kovácsoltvas, nem zártszelvény, nem lakkozott frédibéni. A jó parasztkert már újkorában is kicsit … hát, nem tudom másképp mondani: lecsoffadtul néz ki. Na jó, nem kell megijedni: csak arról van szó, hogy a kert épített elemeihez (kerítés, ülőalkalmatosságok stb.) is illik helyi, természetes és nem feltétlenül vadonatúj anyagokat használni. Alacsony kőfal vagy léckerítés tökéletes lesz. A bejáratot a legbátrabbak ívre futtatott kúszórózsával jelezzék, az a tuti.

Ha nem akarunk épített kerítést, akkor használhatjuk azokat a növényeket, amelyek már a kerítésipar megjelenése előtt is távol tartották a betolakodó állatokat és embereket: a galagonya meg a magyal jó tüskés, a bodza ragacsos, a fagyal meg eléggé sűrű és merev tud lenni. A neológ iskola megenged olyanokat is, mint a babérmeggy, az orgona, a hóbogyó, sőt: a japánbirs. A „neológ” iskoláról még lesz szó

A koncepció

A parasztkertnek egyetlen szabálya van: úgy kell megtervezni, mintha nem lenne megtervezve. Valahol azt olvastam: a jó parasztkert úgy néz ki, mintha a veteményesben a vadvirágok átvették volna az uralmat. Azaz a különböző növényeket kifejezetten sűrűn ültetjük egymás mellé, kisebb foltokban, mintha csak magukat vetették volna el. És ez nem azért van, hogy jobban mutasson egy impresszionista festményen. Ha ugyanis sűrűn ültetünk (OK, azért ne fojtsák meg egymást), a vegetáció jobban takarja a talajt, tehát kevesebb nedvesség párolog el ahelyett, hogy a növényeket táplálná, plusz a gyomokat is könnyebben elnyomhatjuk. A „mindenből kicsit” elv még azért is nagyon hasznos, mert ha az egyik növény megmurdál, kisebb lesz az üres folt, amit ki kell majd tölteni valamivel.

Ami abszolút no go – és nemcsak a hagyományos angol parasztkertben, de semmilyen természetes kertben: golfpázsit, gondosan kicentizett színátmenetes ágyások („kék sarok” meg „piros sarok”), formára nyírt cserjék (na pláne tuja!), egyenes utak, nagy terek.

A növények

Alapszabály: a parasztkert első rendeltetése, hogy enni adjon. Tehát bizony muszáj haszonnövénynek is lenni benne, sőt. Az autentikus angol parasztkert fő növénye… hát sajnos a krumpli. Meg a káposzta, a bab, a hagyma, a répa, a borsó. Nem valami szexi növények, de ha parasztkert, legyen parasztkert. Na persze ki mondja, hogy nem nevelhetünk parasztkertben paradicsomot, epret vagy cukkinit, ha ahhoz van gusztusunk? Ugye, hogy senki?

Egy fokkal szebbek a fűszer- és gyógynövények: hagyományosan a zsálya, a kakukkfű, az izsóp, de persze itt is lehet és szabad kreatívnak lenni – és itt térünk vissza a neológ iskolára. Az angol parasztkert ugyanis nyilván nem maradt Anglia határain belül, ha viszont máshol is megtelepszik, akkor az okos kertész már nem szolgaian másol, hanem intelligensen adaptál, azaz figyelembe veszi a helyi talaj- és éghajlati viszonyokat, és ezek fényében más, a helyi viszonyokkal együtt élni képes, helyben őshonos fajokat választ. Így lett az angol parasztkertből német területen bayerische Bauerngarten, Franciaországban meg mondjuk Les Jardins de Giverny. Igen, „kertészettechnológiailag” Claude Monet szavakkal leírhatatlan tündérkertje tulajdonképpen parasztkertnek tekinthető.

Na de térjünk vissza a növényválasztáshoz.

Régen ezer jó ok volt arra, hogy miért kell otthon gyümölcstermő fásszárú növényeket tartani: a finom, egészséges, rostdús gyümölcs mellett a lekvár, a meggyes piskóta, a körtepálinka, a nagypapa hintája és a szabadtéri ruhaszárító kötélrendszer sem jött volna létre, ha nincs a gyümölcsfa. Úgyhogy nagyon sajnálatos az a trend, amiről nemrég mi is megemlékeztünk. Már csak a tér izgalmasabbá tétele miatt is ültessük gyümölcsfát álmaink parasztkertjébe. Az alapfajok az alma, a körte és a bogyós gyümölcsök (igen, igen, erről is írtunk mostanában, de azért otthoni viszonyok között biztosan képesek vagyunk életben tartani a málnát vagy a ribizlit) – de persze hogy jöhet a cseresznye, a barack, a mogyoró, vagy amit éppen szeret a család.

Aztán jöjjenek a dísznövények, ezek a haszontalan kis ficsúrok. Először ők is tulajdonképpen haszonnövényként kerültek bele a választékba – ezért alapnövény egy parasztkertben mondjuk az ibolya, amelyet szétszórtak a házban, hogy illatával kellemes hangulatot varázsoljon. Vagy a gyöngyvirág, a liliom, a rezeda. Aztán vannak azok is, amelyek gyógyító hatásukkal vívtak ki helyet maguknak, de olyan szépek, hogy elkezdték inkább nem teljesen betakarítani őket, hanem meghagytak belőle párat, hadd gyönyörködjön benne a kertlátogató: a körömvirág, a kúpvirág, a cickafark.

Természetesség és szabadság ide vagy oda, van két növényfaj, amely nem maradhat ki egyetlen parasztkertből sem: a rózsa és a klemátisz. A rózsa véletlenül se valami túlnemesített teahibrid legyen (amit persze nagyon szeretünk, de nem idevaló), hanem valamilyen régivágású, összetett virágú, és feltétlenül nagyon illatos bokor- vagy kúszórózsa. Modernisták választhatnak David Austin fajtát is. A klemátiszt zordabb éghajlaton helyettesíthetjük lonccal, de egyszerűen muszáj, hogy a rendes parasztkertben legyen valami, ami felfut valahová és csodálatosan virágzik.

Még valami: említettük, hogy az eredeti parasztkertben gyakran tartottak méhkast is – ha ehhez nem ragaszkodunk, akkor is fontos (nemcsak a parasztkertség miatt, hanem a Föld élővilágának túlélése miatt is), hogy kertünk a méhek – és lepkék és egyéb beporzó rovarok – otthona is legyen. Fontosak tehát a méhcsalogató, illatos növények, amelyeket véletlenül se dugjunk el a kert egyik hátsó sarkába, sőt. Annál jobb, minél közelebb vannak a közlekedőutakhoz, hiszen így mi is részesülhetünk az illatorgiából, pláne ha jártunkban-keltünkben véletlenül bele is rúgunk valamelyikbe. Ennyi mesterkéltség megengedett 🙂

Az épített elemek

Persze hogy lehet padokat, székeket, pihenőket kialakítani egy alapvetően praktikus kertben is. De itt is gondolkodjunk kicsit a 200 évvel ezelőtti angol villager fejével: ott üljünk le, ahol valami dolgunk van. Azt a (közparkokban oly gyakran elkövetett) hibát kellene kikerülnünk, amikor a szép nagy tisztás közepére kiexponálnak egy csudálatos műkovácsoltművas padot, hogy a szomszéd kerület is lássa, mire ment el a közbeszerzés, és itt meg is áll a koncepció, mert a kutya se fog kiülni egy óriás placc közepére egyedül relaxálni.

Foglaljuk össze:

• ami nem növény, az fából van vagy kőből és rendkívül szerényen viselkedik
• ronda, de finom, valamint szépséges, de haszontalan növények kócos összevisszasága a helyi talaj- és éghajlati viszonyokhoz okosan alkalmazkodva
• gyümölcsfa, gyümölcsfa, gyümölcsfa
• kúszónövény minden létező helyre
• horribilis, indokolatlan mennyiségű rózsa

Ugye hogy nem is olyan egyszerű?

Címkék: