Az idei év mintha vízválasztó lett volna a magyarországi poloskahelyzetet tekintve. Ennek apropóján készítettünk interjút Poloska úrral, aki az országban eddig egyedül a Gardenistának nyilatkozott.
Egy belvárosi, csendes kis kávéházban találkoztunk. Vasárnap reggel még üres a hely, csak a pincér csörömpöl a poharakkal. Én iszom egy eszpresszót, Poloska úr egy félbevágott paradicsomot kér. Ahogy megkapja, azonnal belemélyeszti szívó szájszervét, és hangosan, élvezettel szürcsölni kezdi a friss paradicsomlevet. 15 perc szívogatás után, mikor végre enyhülni látszik az extázisa, úgy érzem, elkezdhetjük az interjút.
Szereti a magyar paradicsomot?
Nem tagadhatom, remek a gasztrokultúra önöknél. A paradicsom a kedvencem. Nyersen, féléretten, éretten, minden formában szívesen esek neki. De a paprikát, a tököt, az uborkát is imádjuk, és még vagy 100-150 féle növényt a helyi flórából. Egyszerűen ellenállhatatlanul finom itt minden, nem véletlen, hogy sokan Európa éléskamrájának hívják ezt az országot. Legyenek büszkék rá.
Köszönjük, ezt igazán jól esik hallani. A családja miért nem jött be önnel?
A feleségemmel és 86 gyerekemmel érkeztem, akik négyféle imágó alakban vannak jelenleg, csupa pötty az összes purdé. Hogy bárányhimlősek, vagy ez csak az állandó vedlés miatt van, igazából nem tudjuk. Életem párja további 120 petét cipel magával egy kartondobozban. Nem szeretnénk itt mindent összefertőzni meg összenyáladzani, és azt sem akartam, hogy megtöltsük ezt a kis helyet, még a végén magától is megkapom, hogy inváziós faj vagyunk. Meg hát, tudja, nagy a fejetlenség mifelénk, ennyi gyerek nevét észben tartani nem könnyű feladat. Keverem is őket, vannak félreértések. Ebből a szempontból ugyan káosz az életünk, de ez valahol normális, ahol egy családban 80-100 gyerek van. Évente. Önök épp fogynak, úgy hallom.
Fogyunk, valóban. Maguknál nem téma a családtervezés?
Dehogynem téma. Tegnap jöttem haza Koppenhágából, ahol a Nemzetközi Poloskaszövetség éves rendes közgyűlését tartotta. Ezt az eseményt itt Európában 2003 óta minden évben megrendezik, és mondhatom, imponáló az a fejlődés, amit ez idő alatt a szövetség levezényelt.
Az idei egyik fő téma a következő tíz évre szóló népességnövekedési előirányzat, annak kidolgozása és tervezett hatékony megvalósítása volt. Most, hogy maguknak, embereknek köszönhetően megnyíltak a tranzitútvonalak a világ szinte minden tájára, ezzel párhuzamosan pedig, szintén önöknek köszönhetően a globális felmelegedés új távlatokat nyit számunkra. Bolondok lennénk nem kihasználni ezt a helyzetet. Úgy is mondhatnám, történelmi pillanatokat élünk meg. Szerte a világban nem csak a poloskák, sok más faj is kiugrási lehetőséget lát a jelen helyzetben – hála az emberi tevékenységnek.
A konferencia zárónyilatkozata egyetlen mondatban összefoglalható: Teleszüljük nem csak a Kárpát- medencét, de egész Európát, és amennyire csak lehet, az egész világot. Ez nálunk a családtervezés jelenleg.
Nem tartja ezt túlzónak? Ez úgy hangzik, mint egy világméretű invázió.
Na tessék, máris inváziózik itt nekem. Mondja csak, maguk mit keresnek az Antarktiszon meg az Északi-sarkon? Kibányásszák az olajat, lehalásszák a tengereket, aztán ha egy tankerhajó emberi nemtörődömségből vagy egyszerűen spórolás miatt beszennyez több ezer négyzetkilométernyi vízfelületet, csak széttárják a karjukat, hogy hát bocsánat, ez van. A hülye pingvin meg dögöljön meg, minek ment oda. És nem történik semmi. Valamelyik nemzetközi szervezet kiad egy ejnye-bejnye nyilatkozatot, esetleg egy röhejes mértékű pénzbüntetést kiszabnak a kárt okozó cégre, és minden folytatódik tovább változatlanul.
Felmennek a Himalája tetejére önmegvalósítani, a szemetüket meg otthagyják. Hát micsoda viselkedés ez? Mi ez, ha nem invázió? Hetekig tudnám sorolni a példákat.
Mi nem inváziót viszünk véghez, csak a mérhetetlen kíváncsiságunkat igyekszünk kielégíteni, ami leginkább a gasztro vonalon jelentkezik, annak is csak a vegán oldalán. Én személy szerint emellett még a minőségi magyar csipkefüggönyökhöz vonzódom, bevallom, kicsit betegesen.
A kíváncsi természetünk szempontjából ugyanolyanok vagyunk, mint az emberek. Látja? Több közös van bennünk, mint elsőre gondolná.
A legtöbben ezt nem így látják. Hogy maguk egy inváziós faj, azt nem én mondom, hanem tudósok szerte a világban. Már most több milliárd, hacsak nem több tízmilliárd forint kárt okoznak csak a magyar mezőgazdaságban évente.
Nevetségesnek tartom ezeket a vádakat. Olvas maga híreket? Én szoktam. Egyetlen adatot hadd említsek: A legújabb számítások szerint, világviszonylatban 2015 és 2030 között évente 1,9 százalékkal nőtt illetve fog növekedni a kidobott élelmiszerek mennyisége. 12 év múlva másodpercenként 66 tonna étel vész majd kárba. 66 tonna, másodpercenként. Ez a szám ma sem sokkal kevesebb, ha ehhez a bődületes pazarláshoz viszonyítjuk. Ma Magyarországon a megtermelt élelmiszerek egyharmada a kukában végzi, vagy nem is kerül az ebédlőasztalra. Csak a magyarok évente 1,8 millió tonna ételt dobnak ki.
Maguk meg ki vannak borulva, hogy megkóstolunk pár uborkát meg paradicsomot. Az összes bajukat és frusztrációjukat megpróbálják ránk meg még néhány rovartársunkra kenni, pedig csak szét kellene nézni a saját házuk táján. Ha csak egy nagyon kicsit tudatosabban, s ezáltal kevésbé környezetszennyezően élnék az életüket, fel sem tűnne a jelenlétünk.
Ön most megpróbálja elbagatellizálni a fajuk által okozott károkat.
Elbagatellizálni? Ha kinyitom a Facebookot, minden egyes hír alatt, ami egy újabb, emberi tevékenység miatt kipusztult állatról szól, olvasni lehet egy olyan kommentet, hogy “Ugyan, a Föld történetében már több kihalási hullám is volt, most épp az ember miatt történik ez, hát nem mindegy?” És ez a komment kap 40 lájkot. Aztán jön a következő komment, a Minek ment oda? és egy röhögő emoji. Ez meg kap 74 lájkot. A teremtés koronája, a természet ura – hát gratulálok.
Nos, ezt hívják elbagatellizálásnak. Maguknak semmi joga nincs számon kérni rajtunk azt a pár tonna zöldséget meg gyümölcsöt. S ha nem lennének olyan finnyásak, még azt is megehetnék, amiket mi megkóstolunk.
De hisz összenyálazzák, ürülékükkel összekenik a zöldséget, gyümölcsöt! Hogy ennénk mi azt meg? Az ízük is rossz lesz, a maguk emésztőnedvétől.
Lárifári! Hall minket panaszkodni amiatt, hogy leromlott a magyar csipkefüggöny minősége? Hogy sorra tűnik el az ablakokból az enyhet adó, jó magyar csipke, helyüket pedig felváltják az IKEA-s konfekció függönyök? Hát hova bújjunk ezután? Vagy, hogy a háziasszonyok egyre vehemensebben üldöznek bennünket, miközben mi csak egy kis melegségre vágyunk? Így kell bánni a vendégekkel? Klumpával kergetnek, csapdosnak, mindenféle, saját magukra is káros vegyszerekkel fújkálnak, az ecetes vízbe dobálást már hadd ne részletezzem. Tiszta horror, főleg, ha a 86 gyerekünk meg a 120 peténk jövőjére gondolok. Az éktelen sikongatást, rémüldözést meg aztán végképp nem értem. Én csak halkan belebúgok a humanoid fülébe, az meg elkezd csapkodni, mint valami eszelős. Ezt érdemlem?
Bárhogy is védi és próbálja dekriminalizálni a tevékenységüket, több emberi intézmény és kukatócsoport is azon dolgozik, hogy kifejlesszen valamilyen hatékony védekezési módot maguk ellen, megállítva a túlszaporodásukat.
Ja igen, olvastam a magyar és az amerikai híreket is. Nos hát, sok sikert hozzá. Mi már ide elértünk, megtelepedtünk, berendezkedtünk. Van TV előfizetésem, kedvenc mozim, kávézóm, piacom. Kinéztünk egy tágas családi házat Dunakeszin, ott fogunk élni. A gyerekeket idővel elküldjük Nyugatra meg főleg északra, hadd tanuljanak, lássanak világot, szívjanak magukba még több kultúrát meg uborkalevet.
Őszintén szólva, nem kevés káröröm bugyog fel az érzéseim között, amikor magukat figyelem. Nem akarok most a világméretű pusztításaikkal példálózni, még demagógnak tartana. Csak egyetlen apró kis példát hadd hozzak a mindennapjaikból: egy tetszőleges pár épít magának egy házat kinn a nagyvároson túl, zöldövezetben. Végre kert, természet, nyugalom. Erre fogják, leburkolják a telek felét: garázs, persze a kert végében, oda jó hosszú betonút kell. Betonkerítés, betontámfalak, mert az úgy dizájnos, úgy lesz mai, modern. Betonkutya, betonsövény, minden beton. Ház körül járda, másfél méter, mert hát kell a hely, nehogy egymáshoz érjen egy évben egyszer az a két ember, aki összetalálkozik rajta.
Nagy, burkolt, déli terasz, hisz az az előnyös, ott jó ücsörögni. Hogy mikor? Egy évben max. 2×2 hetet, a többi időben vagy túl meleg, vagy túl hideg. Fa persze nem kell, főleg nem lombhullató, azzal annyi a munka, meg hát beárnyékolná a szép napos déli teraszt, nem azért építették. Aztán két héttel beköltözés után kezdődik a jajongás: meleg a ház, légkondi kell, de egy nem elég, szóval egy a garázsba, egy a földszinten, meg az emeletre is kell egy, és akkor még mindig nem tökéletes. Tyű, hát ez plusz majdnem egy millió, és mi lesz a villanyszámlával? Sebaj, majd Paks II. megtermeli, olcsón.
De nem baj, kinn laknak a zöldbe’, az a lényeg. A fal a hálószobában talán zöld lesz, más nem nagyon.
Mi, zöld vándorpoloskák legalább egy kis színt viszünk a csupasz városi-as, úgynevezett “modern és felvilágosult” életükbe. S ahelyett, hogy elgondolkodnának az ittlétünk valódi okain és az életmódjukon próbálnának meg változtatni azért, hogy csökkentsék vagy semlegesítsék az általunk okozott vélt vagy valós károkat, ehelyett csak a siránkozást hallani mindenhonnan. Komolyan nem értem az embereket.
Ez csak egy apró példa volt arra, miért is jutottunk ide, közösen, maguk emberek és mi, poloskák. Ha egyszer megteremtik az ideális feltételeket arra, hogy a világ többi állatfaja szabadon rohangáljon a bolygón, akkor ne csodálkozzanak, ha ezt meg is teszik.
Köszönjük szépen a globális felmelegedést, mi remekül érezzük magunka ebben az új környezetben. S hogy magukkal mi lesz? Őszintén: a klumpák és az ecetes víz után, engem nem nagyon érdekel. Mi itt leszünk akkor is, mikor maguk már rég alulról szagolják, jut eszembe, az ibolyát is imádom. Tavaszi ébredésemkor az az egyik első gaz, amit megkóstolok.
