Tematikus hetünk van: VÁROSIAK VIDÉKEN, VIDÉKIEK A VÁROSBAN. Reggelente kezdj velünk hétfőtől vasárnapig, izgalmas nézőpontokból hajigáljuk majd egymásra a sarat vagy a tulipánhagymákat. (a szerk.) Első cikkünket itt találod a falura költöző városiakról, itt a falusi életet végül feladó anyáról, ez egy vidéki lány picsogása a nagyvárosról, ez a cikk pedig az őslakosok és a jöttmentek találkozásáról szól.

Nem akartam én Pestre költözni soha, minek akartam volna? Nem bírom én a nyüzsgést meg a zajt, csak ideges leszek tőle, meg amúgy is mindig eltévednék a kötött pályán, nyilván, én, a tájékozódóművész. Aztán mégis úgy alakult, hogy Budapesten éltem tíz évig, ami tök jó volt, (és valami azt súgja, még nincs teljesen vége), de mennyivel jobb itt, vidéken!

Szóval, én egy vidéki lány vagyok. De úgy, hogy anyám már kétéves korában tudta, hogy agrármérnök lesz, és az is lett. Tíz éves koromig egy hatalmas, réttel és erdővel körülvett tanyán éltük a szocialista vidék értelmiségi családjának az életét, papa, mama, gyerekek. Volt ott minden, a fejtős tehéntől a tarajos gőtéig, a gyöngytyúktól a libatopig. Utóbbi egy gaz. A szüleimhez meg boldog-boldogtalan fordulhatott, és fordult is a bajával.

Annak idején, vidéken ez volt a házőrző tartásának a módja. Ez ma már nem oké.

A kutya nem házi kedvenc volt, hanem házőrző, a macska meg soha az életben be nem tehette a lábát a házba, neve se volt a meglehetős fluktuáció miatt, és nem is simogattuk, viszont időnként megérkezett a nyitott verandára a trófeával: egy megrágcsált egérfejjel, besöpörni az elismerő pillantásokat. Ez volt a legtöbb gyengédség, amire számíthatott, de azt mindig megkapta.

Ehhez képest most itt berreg mellettem a kanapén Pöri, a kis vörös házi macska, elpuhultunk, na. Nem hogy disznónk, de még egy tyúkunk sincs, pedig igény, az lenne rá, állandóan sír érte a fiam, de én realista vagyok, még ezt a szerencsétlen macskát is csak én etetem. Anyasors.

Tízéves koromban beköltöztünk a városba, ami alatt egy vidéki kisvárost kell érteni. Akkoriban mindenkinek volt kertje, tyúkja, sőt, disznaja is, ott röfögött az udvar végében, és csodák csodájára nem volt büdös. Vagy csak nem volt téma. Vagy rendben volt tartva, és egy disznó nem csinál sarat, vagy ha igen, az még mindig nem ötven köbméter hígtrágya, amivel balzsamos nyári estéken terrorizálni lehet a környéken élő, mintegy ötvenezer embert, nitrátérzékeny területen.

Kis vakond a városban

Ebből a családi idillből (nem röhög) kerültem „fel” Pestre, újságírónak. Oké, előtte jártam iskolába más városokban, de az ebből a szempontból teljességgel irreleváns. Az első hónapok úgy teltek, hogy a ridikülöm állandó tartalmát képezte egy darab spirálozott Budapest térkép. Anélkül ki sem mertem tenni a lábam a lakásból, emlékeztem még ugyanis arra a pár évvel azelőtti vasárnap reggelre, amikor egy nagyobb éjszakai elhajlás után próbáltam visszatalálni a barátnőm újpesti lakótelepen lévő lakására, aminek nem jegyeztem meg a pontos címét, viszont nagyjából kétezer, tök egyforma ablak közül kellett volna kiválasztanom a megfelelőt.

A végén azt találtam ki, hogy leülök a járda szélére, sírva fakadok, és megszólítom az első járókelőt: csókolom, bácsi, nem tetszik tudni, hol lakik a Kovács Hajnalka? Ezen a saját poénomon aztán jót nevettem, ami átlendített a mélyponton. A megoldásra már nem emlékszem.

Helyi turista

Akkoriban a „kertet” egy csenevész gyompálma képezte a lakásban, a kertészeti ismereteim pedig úgy visszafejlődtek, hogy az egyetlen tudás, ami eszembe jutott, az volt, hogy „teher alatt nő a pálma”. Ezért ráakasztottam a növényre egy arany nyakláncmedált, hátha gyorsabban nő alatta, de nem. Bár lehet, hogy az is akasztott egyet a karrierjén, amikor váratlanul lezuhant az ablakpárkányról, az első emeletről. Azt még túlélte amúgy. Jellemző egyébként, hogy ennek az óbudai lakásnak az ablak alatt egy bazinagy fügefa terpeszkedett, ami ráadásul termett is, de én nem ismertem meg, bár inkább, ha jobban belegondolok, teljességgel kívül esett az érdeklődési körömön. Bezzeg ma!

Vándorlások kora

Mint afféle pesti parvenü, én is sokat költöztem, és persze mindig azt mondtam, hogy ez a lakás az utolsó albérlet, innen én már csak a sajátomba költözöm, bár most, így visszatekintve, nem igazán látom, hogy ezt hogy gondoltam a gyakorlatban megvalósítani. Ezek a költözések rend szerint a hatalmas szívás kategóriába estek. Bizonyára valami világméretű összeesküvés lehet a háttérben, de valahogy mindig úgy alakult, hogy bárhol laktam, az tuti hétszentség, hogy a város másik végében volt a munkahelyem. Amikor Óbudán laktam, Zuglóba jártam. Amikor Zuglóba költöztem, a Hajógyári szigeten dolgoztam.

Amikor elkezdtem a Belvárosban dolgozni, és emiatt beköltöztem a zónába, pár hónap múlva már Budaörsön voltam sajtófőnök, szóval, mondhatjuk, hogy a fővárosi életem és munkásságom ökológiai lábnyoma, a napi munkába járás miatt a Godzilláéval vetekedett. Nem mintha ez akkoriban érdekelt volna, az időmet viszont rabolta. Mondjuk, most sokkal jobb, most már csak a férj jár naponta vonattal Pestre, ugrálni a balettba. Újságot írni itthonról is lehet.

Egyébként, ha így utólag belegondolok, a városi lét tulajdonképpen ezzel jár: törvényszerűen baromi környezetszennyező. Alapból rengeteget utazik az ember, sokat vásárol, mert van mit, csomó hipp-hopp ételt és italt fogyaszt egyszer használatos csomagolásból, de még ha otthon főz, ahhoz is meg kell vásárolni az utolsó répát is, amit szintén valahonnan jó messziről szállítottak oda, viszont tutira nem helyben termett.

Itt meg kihúzom a földből a répát, ami nagyjából tíz métert utazik a fazékig. A héját kiviszem a kert végébe a komposztra, visszaadom mintegy a földnek, tessék, zero waste ebéd, és még a társadalmi kapcsolatokat is ápolja. Pont a hétvégén röhögtünk rajta, hogy közösségi leves volt az ebéd: a répát én termeltem, a paszternákot a szomszéd Farkas néni hozta, a babérlevél anyám kertjében nőtt, a karalábét meg a Marosiék adták, amikor fonó jelleggel összeültünk és megpucoltunk vagy három mázsát, mert kirepedt, és úgy már nem volt piacképes.  Finom volt amúgy.

Ez így egy erősen idilli kép, de nagyjából ez a helyzet most.

Saját lakás

Jó sok év után mégiscsak lett saját lakásom Pesten, szép, nagy terasszal, én meg, nagyjából a csempeválasztással egy időben elkezdtem könyveket vásárolni „Hogyan csináljunk dézsakertet” témakörben. Hamarabb lett balkonládám, mint hűtőszekrényem, és rózsafám, mint kanapém. Ápolgattam, dédelgettem a dézsakertem, termeltem is az első évben két szem paradicsomot, és nagyon büszke voltam rá, hogy még ilyen körülmények között is, satöbbi. Az első megbicsaklás akkor jött, amikor az ötödik kerületből származó anyósom jelezte, hogy jó lenne már lepermetezni valamivel a rózsát, mert tetves. Itt azért egy pillanatra elszégyelltem magam, na.

Aztán fogtuk a sátorfánkat, és visszaköltöztünk vidékre. Ja, igen, idő közben családom lett. Nem mintha nem éreztük volna jól magunkat Pesten, mert egyébként igen (főleg a bennszülött férj), csak hát volt pár dolog, amivel nem tudtam kibékülni. Az első a lakás mérete volt, amit kinőttünk. A másik meg az, hogy nem akartam, hogy úgy nőjenek fel a gyerekeim, hogy azt gondolják, normális, hogy szarban lépkednek, mert nem az.

Az ember eltakarítja az állata ürülékét, ez alap, nálunk legalábbis mindig az volt. Ja, és az is zavart, hogy a négy sávos út mellett nem hallottam, hogy mit karattyol a térdem magasságában a gyerekem, de főleg azt utáltam, hogy minden fél napig tart, az olyan alap dolgok is, mint eljutni a postára és felvenni egy nyomorult ajánlott levelet. Mondjuk, már eleve negyed óra volt leverekedni magunkat a hatodik emeletről az utcára.

Vissza a gyökerekhez

Visszaköltöztünk tehát vidékre, és akkor végre lett saját kertem. Vagyis nem egészen kert, hanem egy udvar a ház körül, sívó pusztaság némi gazos fűvel, a végében egy kiszáradt fűzfával. Ez lett az én játszóterem. Még fagyos volt a föld, amikor kiültettem az első jácint hagymákat, konkrétan egy evőkanál segítségével, mivel nem volt célszerszámom (sem). Tavasszal azután felásattam egy földsávot, csak úgy cibáltuk ki a földből a méteres tarackos gyökereket, és a helyét beültettem répával meg fokhagymával.

Azt ugyan nem igazán értette a férj, hogy miért pont répát ültettem, de elmagyaráztam, hogy gyümölcsöt egy nyár alatt nem tudok prezentálni, ez meg terem mindjárt, csak várjon, jó lesz. A helyére ősszel szamóca került. Egész nyáron lelkesen gyomláltam, aztán megjött a heuréka élmény, és nyélbe ütöttük az első kapát. Elképesztő tárgykultúra fejlődésként éltem meg, azta, milyen hatékony lettem!

Ez egy saját fotó, és arról szól, hogy a kertemben a rózsa, a levendula és ezer más mellett Super Mario is megterem, csak paradicsomnak álcázza magát.

Aztán jöttek a csigák, az árvíz, a sáskák, a lemmingek, a molytetű meg a gömbvillám – kis túlzással minden megfordult a kertemben, amitől az ember a földhöz vágja az ásóját, és csak annyit tud sziszegni a foga között, hogy ott bassza meg a wakantanka az egészet, ahol van. De én nem, én kitartottam, és hol lett valami, hol nem. Minden évben volt valami sikertermés, és nyilván totál kudarcok is jöttek. Igen, amikor a magról nevelt dáliám a negyedik évben sövénnyé nőtt, akkor büszke voltam. Meg akkor is az vagyok, amikor a saját kertemben termett zöldségeket és gyümölcsöket teszem el télire, vagy belőlük főzök, és ez most már egy olyan kert, amiben áprilistól novemberig mindig van mit csemegézni.

Azóta aranykalászos gazda is lettem, de az nem igazán az én bizniszem, hanem tulajdonképpen adminisztratív kötelesség, és a családi gazdasághoz tartozik, ami független az én kis kertemtől, és amiben én csak egy utolsó kis porszem vagyok, de azért képes vagyok őszintén bosszankodni, amikor a vaddisznók kitúrják a kerítést.

Ami meg a vidéki életet illeti, hát az nekem semmi különös. Állatot ma már itt sem tart senki, csak kutyát, macskát meg baromfit a szomszédban, de nekem a kakaskukorékolás otthonos, biztos nem fognék pisztolyt rá, és mindig van házi tojás is. Disznók meg már csak a város végi hizlaldában vannak, egyszerre mindig csak százkilencvenkilenc és fél, mert kétszáztól érvényesek az EU-s trágyakezelési szabályok.

Többnyire béke van itt, és emberi kapcsolatok. A gyerekek négyéves korukban már egyedül mentek kifliért a kisboltba, és természetes, hogy most, 9 és 11 évesen önállóan járnak edzésre, zeneiskolába, iskolába, mindenhova. Autóba csak akkor ülünk, ha valami nehéz cuccot kell szállítani, ami nem fér el a bringán, a boltokban, ahová járok, ismernek, mint a rossz pénzt, és a fitnessben, a fodrásznál vagy a piacon gyakorlatilag bármit el tudok intézni egy rövid, baráti csevejjel és nem kell befáradnom délelőtt tíz óra harminc perckor a hivatalba. Na jó, útlevelet csináltatni igen.

Szóval minden szép és jó itt, még a Belváros-lipótvárosi illetőségű férj is megszerette, bejárni viszont utál. Csak a disznószar szag ne jönne és öntene el mindent a lágy nyárestéken.

 

Képek forrása:

tOrange

Pixabay



Címkék: