Tematikus hetünk van: VÁROSIAK VIDÉKEN, VIDÉKIEK A VÁROSBAN. Reggelente kezdj velünk hétfőtől vasárnapig, izgalmas nézőpontokból hajigáljuk majd egymásra a sarat vagy a tulipánhagymákat. (a szerk.) Első cikkünket itt találod a falura költöző városiakról.
—————-
Amikor Edit néni magából kikelve, hajnali háromkor a szomszédja ajtaját ököllel ütve ordított, hogy „FEJEZD BE, TE SÁTÁN!”, az már nagyon megviselte az idegrendszeremet. Na de hogy jutottam ide tősgyökeres vidékiként? Sokat költözködtem.
Lakásgondjaim
Ott kezdődik a dolog, ha az ember Budapesten él, nagy valószínűséggel társasházba költözik, kertes házról szó sincs. Annak, aki vidéken nőtt fel kertes házban, az élettér csökkenése már önmagában frusztráló. Nekem is. A Pesten töltött idő alatt öt különböző helyen laktam, kipróbáltam pár lakástípust, de egyik lakótér se volt nagyobb harminc négyzetméternél. Nem kellemes. Igaz, kevesebbet kell takarítani, de az, hogy a WC-n ülve meg tudom keverni a pörköltet, az bármennyire is praktikus, inkább lehangoló.
Egyetem alatt először albérletben laktam, mert nem volt kolesz. Szobatárssal és lakótársakkal, voltunk páran… Aztán kollégiumba költöztem, nem maradhattam ki a buliból. A koli viszi a prímet a legkisebb élettér versenyben, zéró privát szféra. A szoba, amiben laktunk nem lehetett nagyobb tíz négyzetméternél, ezen osztoztunk ketten. De igazából nincs miért panaszkodnom, hiszen egy szobatárs nem is olyan sok, vannak, akinek öt is jut. Az is mellette szólt, hogy elképesztően gyönyörű panorámánk volt Budára. Előfordultak eltévedő kolistársak, akik az ötven egyforma ajtót nehezen különböztették meg bizonyos mértékű befolyásoltság hatására, de ezek inkább vicces esetek voltak, mintsem zavarók. Aztán államvizsga másnapján el kellett költözni, és mivel nagy szerencsémre addigra volt állásajánlatom, maradhattam Budapesten.
Beköltöztem életem első „saját” albérletébe, amin szintén ketten osztoztunk, de itt már a hat négyzetméteres félszoba teljes egésze az enyém volt. Angyalföld szívében, kutyánk is volt, melegünk is a panel nyolcadik emeletén. Nagyon szeretem a meleget, ezért a központi fűtés nyújtotta stabil 26-28 fok egyértelműen kedvemre tett – a családi házat otthon hogy bírnánk már így kifűteni?! Sajnáltam, mikor mennünk kellett.
Ugrás. 24 négyzetméter, és mind az enyém. Az olcsóságát részben a méretének, de még inkább a környéknek köszönhette. Régi, körfolyosós ház volt a 8. kerületben. A lakás maga szép volt, körülötte a ház viszont magán viselte a felépülése óta őt ért minden megpróbáltatás nyomát. Egész eddig nem igazán volt komolyabb gondom a szomszédokkal, persze néha hallottam őket (ami már így is sokkal több volt amúgy, mint otthon a házban), de nem volt kimondottan zavaró. Itt viszont lakott egy Edit néni, meg egy Klári néni és még sokan mások, akik hamar nekiláttak az idegeim felőrlésének.
Edit néni az én közvetlen szomszédom volt, és neki mindenféle tévképzetei voltak (meg isteni krumplis tésztája). Úgy gondolta, az ő másik szomszédja kizárólag az Edit néni bosszantására hangosan zenét/pornót hallgat/néz éjjelente, de leginkább hajnalban. Előfordult, hogy nekem is át kellett mennem meghallgatni, hogy milyen hangos az a fránya szomszéd. Lehet velem volt a baj, de hiába ültem le a nappaliban egy fotelba, illedelmesen meghallgatni a szomszédból állítólag ordító pornót, én nem hallottam semmit. Azt viszont annál inkább, amikor Edit néni magából kikelve a szomszédja ajtaját ököllel ütve ordított, hogy „FEJEZD BE, TE SÁTÁN!”, mindezt hajnali 3 és 5 óra között, egy darabig több héten át, minden áldott nap. Ettől eltekintve nagyon kedveltem őt és ő is engem. Kedves hölgy volt, remélem azóta kapott segítséget, mert az ilyen hallucinációk komoly bajt is jelezhetnek, nem tréfa.
Elismerem ez a típusú szomszéd nem túl gyakori, de ha ezt az extrém tényezőt mondjuk kivonjuk az egyenletből, akkor is ott volt még Klári néni, akit én szemtelen módon elneveztem piás Klárinak. Nyilván a teljes absztinencia miatt. Ő is nagyon kedves volt egyébként, nagyon kedvelt, igaz két éven keresztül Barbinak hívott, de nagyon megható, hogy egyáltalán hasonló hangzású nevet használt. Na ő volt az a szomszéd, aki minden reggel, 5 és 6 óra között levitte a kutyáját sétálni, és mindenkit, aki vele egy időben hagyta el a lakását, hangosan köszöntötte, és pár mondatban a hogylétéről is kifaggatta. Ezt persze úgy, hogy legalább egy emelet, de inkább kettő szintkülönbség volt közöttük, és az sem tartotta vissza, ha a folyosó túlsó végén jó tíz méterre állt tőle az illető. A belső udvar pedig szépen visszhangzik. Ez a szomszéd típus már sokkal gyakoribb, nem igaz? Ebben a lakásban viszont a forgalom zaját nem lehetett hallani, amit nem is értékeltem eléggé, amíg el nem költöztem egy újabb helyre, a jelenlegi albérletembe.
A mostani igazából a legnagyobb mind közül, mert vagy 45 négyzetméter, de ismét csak a fele az enyém. Környék és lakóközösség tekintetében egyértelműen előrelépés volt: senki nem ordítozik hajnalban, lekopogom, még a falat se nagyon fúrják. Ez már téglaépítésű, régi típusú társasház. Van szép hosszú erkélyünk, meg három oldalról hideg falunk, mert a legtetején és sarkon lakunk, de legalább déli tájolású, csak úgy ömlik be a napfény, nem úgy, mint az előző helyen, ahol csak véletlenségből tévedt be nagy ritkán egy napsugár, de tovább is állt azonnal, mikor észlelte a tévedését.
Szóval napos, kicsit hideg az én ízlésemnek, mégis a legnagyobb problémám a közlekedés zaja. Képtelen vagyok megszokni. Nyitott ablaknál elviselhetetlen, szerencsére már új nyílászáróink vannak, így legalább már kizárni lehet. Amíg régi ablakok voltak, állandóan a brümmögést, zúgást, zakatolást, pöfögést kellett hallgatni, most csak nyáron és ha szellőztetek. Kedvenceim az éjszakában hasító robogós futárok, meg hajnalban a szomszédban épülő lakóparkhoz dübörgő kamionok. Ja és ne felejtsem el az éjszaka Schumacherjeit sem, akik a piros lámpát kizárólag teljes gázzal és csikorgó kerekekkel tudják maguk mögött hagyni, máskülönben biztos sérülne a férfiasságuk. De nem kell ilyen extrémitásokat emlegetnem, mert a normál forgalom alapzaja is elviselhetetlen. Egyszerűen nem lehet tőle aludni. Ebben a zajban ha el is alszom, nem olyan minőségű az alvás, akárki akármit mond, nem tudom kipihenni magam. Otthon ilyen nincs, éjjel még a kutyák is alszanak és senki sem furikázik. A tücskök a leghangosabbak, meg hajnalban a madarak.
Lakáson kívüli gondjaim
Szóval lakni nem könnyű a városban, de nem itt érnek véget a problémák. Amikor elhagyom a lakást, akkor kezdődnek csak igazán. Itt Budapesten rengetegen laknak, ebből következően rengetegen is járnak az utcákon. Minden napszakban.
Akármikor megy az ember az utcán, mindig kerülgetni kell a többieket. Szó szerint, mivel senki nem fog kikerülni, ezért mindenkit nekem kell. Ha nem teszem, lazán nekem jönnek. Szó sincs személyes térről, itt szeretnek az emberek dörgölőzni. Bocsi, de inkább ne érj hozzám, ha nem muszáj, és én is arra törekszem, hogy ne érjek hozzád. És persze itt mindig mindenki siet, kivéve az, aki előtted sétál. Őt nem fogod tudni megelőzni, mert képes egyedül is elfoglalni egy akármilyen széles járdát. Azt megfigyeltem, hogy a gyalogosok olyanok, mint a gázok: kitöltik a rendelkezésre álló teret.
Ha ez még nem volna elég, itt aztán még az atya úr isten is cigizik. Ha kilépek a lakásból, biztos, hogy aznap passzívan én is dohányozni fogok. Buszmegálló, utcasarok, iskola bejárata, üzletek hátsó ajtaja vagy csak szimplán séta közben, nem számít, mindenhol füstölög valaki. Szívből gyűlölöm. Amennyi joga van bárkinek ahhoz, hogy dohányozzon, pont annyi jogom van nekem is ahhoz, hogy ne, mégis én vagyok rákényszerítve, hogy más füstjét szívjam. Nem, nem lehet kikerülni. A füstcsíkot tíz méterrel mögötted is lehet érezni, és a boltba se tudok úgy bemenni, hogy kikerüljem a füstödet, ha az ajtóban állsz. Nem mellesleg mindenki el is dobálja a csikkeket…
Az utcán azonban nem csak az embereket kell kerülgetni. Ott van a mindent beborító ürülék, félig megemésztett gyomortartalom, szemét, kutya pisi-kaka is. Szinte csodálom, hogy nem tört még ki valami járvány. Ilyen mocsokhoz nem vagyok hajlandó hozzászokni.
De térjünk vissza a tömegre, mert nem csak a járdán, de az utakon is rengetegen vannak. Ebből következően iszonyú büdös van és lehet, hogy nincs mindig szmogriadó, de az nem jelenti, hogy tiszta a levegő, csak azt, hogy még nem érte el a szennyezettségi határértéket, amit a jogszabály megállapít. Hazaérve szó szerint fellélegezhetek. Halomnyi autós, mindennapos és állandó dugók. Szerencsére nem fenyeget a veszély, hogy saját autóm legyen, így nem kell a dugókban ülnöm. Ja, de. A buszon, de még a villamoson is sikerül vesztegelni nap mint nap. A közösségi közlekedési eszközökön (ma már így politikailag korrekt az elnevezés) szintén állandó a tömegnyomor: reggel 7-kor, délben, éjjel 11-kor meg hajnal 4-kor is. A tömegközlekedés nagyon találó név volt.
Hiányzik a kert is. Egy parkba kiülni egy padra össze sem hasonlítható azzal, hogy otthon a saját kertedbe kislattyogsz és elterülsz a fűben (a tyúkszar közé, óvatosan). Van mondjuk erkély, ahova ki lehet ülni és bámulni a szomszéd ház falát, ez is valami. A két kis balkonládám viszont sovány vigasz az otthoni káprázatos rózsabokrokhoz képest. Nem lehet bográcsozni vagy csak bambán ücsörögni a cseresznyefád árnyékában. Esküszöm néha még a gyomlálás is hiányzik…
Akkor minek maradok mégis? Húzzak haza a fenébe, senki sem kérte, hogy költözzek ide, igaz? Igaz. Minden baja ellenére, rengeteg csodája van ennek a városnak. Gyönyörű helyek, kultúra minden mennyiségben: mozi, színház, kiállítás, koncert, és éttermek, boltok, üzletek, piacok amit csak akarsz. Nagyon élvezem, hogy bármi eszembe jut, még aznap meg is tudom valósítani. Lehetetlen unatkozni. Egyszer biztosan megunom ezt a nyüzsgést és hazamegyek, de addig is élvezem a lehetőségeket és morgolódom a problémákon.