Az elsivatagosodás és az aszály elleni küzdelem világnapja – ez van június 17-én. Nagyon szép dolog az ENSZ-től, hogy 1994-ben kitalálta, hogy legyen egy ilyen (és az is szép, hogy az ezzel foglalkozó konvencióhoz 197 ország csatlakozott, írta alá és/vagy ratifikálta), de legyünk őszinték: pont olyan bűnszárazul hangzik, mint amiről szól – és így bizony, valljuk be, nehéz haptákba vágni magunkat előtte és mától kezdve istenbizony pohárból mosni a fogunkat. Inkább mutatunk pár fotót, az enyhén szólva mellbevágóbb.
Ez itt a Csád-tó szomorú története az 1960-as és a 2000-es évek között.
A Csád-tó valaha a Föld hatodik legnagyobb tava volt. Felülete 1960-ban 25 ezer km2 volt, ma 8000. Akkor négy ország partjait mosta, ma Niger és Nigéria már rég nem fér hozzá, csak Csád és Kamerun. Ezért részben okolható az elmúlt évtizedek csapadékszegény időjárása (amely különösen durván sújtja a Szahara déli részén található Szahel-övezetet, ahol a tó is található), részben viszont az, hogy a környéken élő mintegy 30 millió ember megélhetéséhez szükséges öntözővizet a tó két fő forrása, a Chari és a Logone folyók adják. Illetve sajnos muszáj múlt időben fogalmaznunk: a Csád-tó vidéke ma már abszolút alkalmatlan mindenféle mezőgazdasági termesztésre.
Az Aral-tó 1984-ben, illetve 2014-ben
Az Aral-tó története még brutálisabb: Közép-Ázsiában, Kazahsztán és Üzbegisztán között, szintén eleve elég meleg és kifejezetten száraz (évi 100-150 mm, szemben a magyarországi nagyjából 650-nel) környéken fekszik, de az Amu-darja folyó évmilliókig ügyesen táplálta, így 1960-ban még a Föld negyedik legnagyobb tava volt – aztán jött a csodálatosan éles elméjű szovjethatalom és kitalálta, hogy Türkmenisztánból gyümölcs-, rizs- és gyapot-mennyországot (!!!) csinál, ha az ég a földdel összeér, akkor is. És összeért. KETTŐ év kellett hozzá, hogy kiderüljön: ha nem hagyják abba, meggyilkolják a tavat. Nem fájdítom senki fejét számokkal, csak ennyi: a tó felszíne 1960-ban 68.000 km2 volt, ma 18.000. Hajóvonták találkozása tilos!
Az 1990-es évek óta nemzetközi együttműködésekben fejvesztve próbálják menteni a menthetőt, 2005-ben Kazahsztán gátat épített a közben három részre szakadt tó északi felén, ami legalább ott megállította a pusztulást, de egyelőre még mindig úgy tűnik, hogy az emberi korlátoltság következményei visszafordíthatatlanok. A három részből az egyik, a keleti már teljesen kiszáradt.
Ez meg itt a világ térképe, rajta a jelenlegi és a közeljövőben várható sivatagokkal. Csodálatos.
Ez akkor most megint miattunk van?
Sajnos a kérdésben jórészt benne van a válasz, igen. De nézzük ezt is az elejéről. Elsivatagosodás alatt azt a folyamatot értjük, melynek során az addig termékeny talaj sivataggá válik, jellemzően erdőpusztulás, aszály vagy helytelen mezőgazdasági gyakorlat miatt.
A természet sokáig erősebb volt, mint az ember: a sivatagok már az ipari méretű mezőgazdaság és az ezzel járó erdőpusztítás és a vízkészletek kizsákmányolásával járó öntözés megjelenése előtt is megnőttek időnként. Bizony, olyan, törikönyvből ismert szép nagy civilizációk kihunyásában is szerepet játszott az elsivatagosodás, mint Karthágó, Róma vagy a mezopotámiai birodalmak.
Azért nem kell ám hátradőlni és tiszta lelkiismerettel megnyitni a kerti slagot délután kettőkor. A Szahara meg a Góbi-sivatag (a Föld két legnagyobb homokozója) évszázadokig nőtt-csökkent, mint a telihold, de azért az elmúlt 50 év elég egyértelmű tendenciát mutat. És persze vannak a viszonylag természetesnek és periodikusnak mondható éghajlati változások, rendben – de az ember még soha nem pusztította maga alatt a termőföldet olyan elánnal, mint a 20. században. Utakat építünk, tüzelőt, üzemanyagot gyűjtünk, ész nélkül szántunk-vetünk és gondolkodás nélkül legeltetünk. Márpedig ha egy területről lehozzuk a növényzetet, ott ugyan mi a frásztól termelődne újra a tápanyag-utánpótlást adó humusz, mi tartaná egyben a talajt fizikailag, mi biztosítaná a talajéletet? Ráadásul a puszta talajon jön a szél és a víz, és visz mindent magával. Ami marad: a terméketlen, szervetlen ásvány, az anyakőzet: a sivatag.
És nem bulvárszagú jajveszékelés azt állítani, hogy az utolsó pillanatban járunk. A Csád-tóról is tudott, hogy a történelem során már többször került a kiszáradás szélére, de most először jelzik a kutatók azt, hogy a tó a végét járja, másrészt még a legutolsó nagy száraz időszakban, i.e. 100-ban sem élt ezredannyi ember sem a tó körül, mint ma. És itt jön az igazi rémtörténet.
Lehet-e élni a sivatagban?
Észak-Szenegál. Ennek a 27 éves srácnak a nagyapja gyerekkorában ugyanitt még sűrű erdős bozótban játszott a cimboráival. Forrás: bbc.com
Jelenleg a Föld szárazföldi területének kb. 40-41%-a, kb. 20 millió négyzetkilométernyi földfelszín számít sivatagosnak vagy súlyosan száraznak. Ezeken a területeken összesen kétmilliárd ember él, jobbára ördögi spirálban: az eleve szegényesebb talajú vidékeken ritkán fejlődik gazdag ország, az elmaradott, túlnépesedéstől és betegségektől sújtott térségekben egyre nagyobb problémát jelent a napi megélhetés, hiszen a sokáig kenyeret adó mezőgazdaság ellehetetlenül, emberek tömegei kényszerülnek végzetes munkanélküliségbe. Afrikában az elmúlt 50 évben 650.000 km2 – HÉT (7) MAGYARORSZÁGNYI! – terület vált művelhetetlenné. Egy 1900-ban készült térképen a Szahara déli határa még 250 km-rel északabbra volt, mint a 2000-es évek térképein. A Góbi-sivatag minden évben több mint 3000 km2-nyi területet vesz el az embertől.
Rádzsasztán, India. Az elsivatagosodás jellemzően a Föld amúgy is szegénységben élő, túlnépesedett vidékeit sújtja.
Nem akarok közéleti húrokat pengetni, de ugyan ki nem menekülne olyan területről, ahol évente negyedannyi eső esik, mint Magyarországon, öntözni képtelenség, hiszen a folyók és a tavak a teles kiszáradás szélén vannak, a puszta homoktalajt pedig kisodorja a szél a növények gyökerei közül?
Magyarországot ennyire súlyos elsivatagosodás nem fenyegeti, de azért ne nyissunk pezsgőt: az átlaghőmérséklet lassan, de szemmel láthatóan nő, a csapadékeloszlás pedig szörnyen instabil. A grafikonon jól látható, hogy gyakorlatilag minden harmadik súlyosan aszályosnak minősíthető. Ez az életünket ugyan nem veszélyezteti, de a mezőgazdaság elé óriási kihívásokat állít.
Forrás: met.hu
Forrás: met.hu
Mégis, mi a megoldás?
Csodaszer nincs, sok kisebb-nagyobb megoldásból állhat össze az a „kollázs”, amely esetleg meg tudja állítani ezt a pusztulást. A legelső – akármennyire is nincs köze se mezőgazdasághoz, se éghajlattanhoz – a túlnépesedés megakadályozása. Ezen nincs is mit magyarázni. Sajnos az érintett területek jobbára társadalmilag és gazdaságilag is súlyos gondokkal küzdenek, csakis komoly nemzetközi összefogás, egységes politikai akarat segíthet a helyzeten…
Ugyanennyire fontos, hogy a mezőgazdaság, mint az ember egyik legalapvetőbb, létfontosságú tevékenysége visszakerülhessen azokra a területekre, amelyek végzetesen kiszáradni látszanak. Ehhez persze arra van szükség, hogy a helyi gazdák találkozzanak ott eddig ismeretlen, máshol esetleg viszont már bevált, fenntartható termesztési gyakorlatokkal. A FAO több ilyen programot is visz Afrikában és Ázsiában, mi is írtunk már ilyesmiről.
A növényzet, elsősorban az erdők irányított, okos visszatelepítése is sokat segíthet egy arid (csapadékszegény) terület víz-háztartásának javításában. Ennek egyik sajátos, de szerencsére sikeresnek bizonyult alfaja a „Kínai Nagy Zöld Fal”, amelyet az utóbbi 10 évben Afrikában is próbálnak meghonosítani, a Szahara déli részén.
A víz pusztító hatását ki lehet védeni jól megtervezett teraszos műveléssel, vízgyűjtőkkel, a szelet pedig véderdő létesítésével lehet megzabolázni. A halott talaj tápanyagtartalmát olyan pillangós növények telepítésével lehet javítani, amelyek gyökérgümőin szimbióta rhizóbium baktériumok élnek, akik a levegő nitrogéntartalmából képesek a növények által is felvehető nitrogén tápanyagot gyártani.
Nagy varázslók a pillangós növények. Azokban is kis gümőkben készül a finom nitrogén-tápanyag, amitől talaj is, növény is jobban érzi magát.
És nemcsak a növénytermesztés területén kell okosnak lennünk. Meglepő lehet, de az elsivatagosodásban vastagon benne vannak az állattenyésztők is, akik azt gondolják, hogy a legelő a jóisten kegyelméből ott van, volt és lesz, egyszerűen kicsapjuk rá a tehénkéket, mert nekik az jobb, ha szabadon őgyeleghetnek (OK, valahol igazuk is van). Igen ám, csak az ilyen módon kizsigerelt legelő néhány év alatt teljesen lepusztul, és nem két fillér összepofozgatni. A fenntartható legeltetés professzorai azt javasolják, hogy inkább osszuk kisebb (az állatállomány kb. 2 napnyi fogyasztását biztosító) részekre a teljes területet, és tartsuk azon belül az állatokat, amíg teljesen le nem rágják a kínálatot, és csak ezután vigyük őket a következő „karámba”, míg az előző pihen és regenerálódik. A rendesen lerágcsált legelőkultúra ugyanis a tövénél is több fényhez jut, hatékonyabban fotoszintetizál, így optimálisabban sarjad újra, mint a tessék-lássék lerágott, inkább letaposott. Nyugi: így is marad hely a boldog tehénkéknek őgyelegni.
A végére pedig: ugyan mi távol élünk Afrikától és a súlyosan vízhiányos területekről, de emberbaráti kötelességünk óvatosan bánni azzal a vízzel, amely megadatik számunkra. Itt a Gardenistán már nagyon sokszor beszéltünk ilyesmiről, a víztakarékos kert létesítésétől a házi vízspórolási tippeken és az esővízgyűjtés legjobb trükkjein át az óceánok megvédéséig. Minden csepp számít.
