Mikor a szerző ezeket a sorokat leírja éppen 7. hete, hogy minden szabadidejét ásással, lapátolással, talicskázással, kapálással vagy csákányozással tölti. Valamint alig néhány órája, hogy kedvese (innentől csak mint a Hobbikertész) felvezette neki, hogy az egy hetes szabadsága alatt jó lenne egy pár nagyobb lyukat fúrni a kertben és aztán jól bebetonozni azokat. Ezt persze rögtön egyértelműen kétértelmű poénok követték a fúrás szükségességéről és a lyukak és a lyukfúró állapotáról és méretéről. Szerzőnk (innentől csak mint a Hűbéres) hámló vörös tarkóval, bőrkeményedéses kézzel és sajgó, fizikai munkához kevéssé (egyáltalán nem) szokott tagokkal azon tűnődik, hogyan fajulhattak idáig a dolgok.
Történetünk megértéséhez egészen a 2010-es évig kell visszamenni. Magyarországon ekkoriban végre kezdtek jobbra fordulni a dolgok, a Hűbéres és a Hobbikertész pedig ennek örömére úgy döntöttek, hogy jobb lesz gyorsan lelépni balra. Vagyis, hogy a földrajzilag helyes kifejezést használjuk: nyugatra. Meg sem álltak az egyetlen olyan európai fővárosig, melyben annyi a no-go, hogy még a nevében is benne van. Majdnem. Mindegy. Aztán pár évvel később, kicsit megerősödve gondolták érdemes lesz hazatérni a felvirágzás útjára lépett Magyarországra – ahogy a lazacok is azzal szívatják magukat, hogy a biztonságos óceánt elhagyva vízeséseken ugrálnak fel, gyakran bele a grizzly szájába, csak hogy ott ikrázhassanak, ahol ők is kikeltek. Így találta a Hobbikertészt és Hűbéresét a 2014-es év vége a nagy magyar zúgó tövében, sőt – enyhe képzavar – akkor már velük úszott egyik ivadékuk is (innentől csak mint a Hisztikertész1).
Újabb ugrás következik, már 2016-ot írunk és a Hűbéres fejében lassan dereng, hogy baj lesz. Egy már majdnem felépült, kicsi, de praktikus családi ház szétbombázott kertjén végignézve átfutott az agyán az a kérdés, hogy mégis ki fogja ezt rendbe rakni. Sejthette volna korábban is, hogy mi lesz ennek a vége, hiszen azt a visszataszító, másfél méter magas, zöldes, sárgás káoszt, ami az agyagos-köves földből nőtt, kedvese, a Hobbikertész jobbára csak latin nevén ismerte. Már ha hajlandó volt tudomást venni létezéséről. Ugyanis beszéd közben inkább úgy mutatott egy-egy elgazosodott részre, hogy a “homokozó” vagy hogy az “ágyások”. A Hűbéres sehogy sem értette, hogy lesz egy sittkupac helyén diófa, vagy a méteres dzsindzsa helyén gyep, de a fizikai világ megismerhetetlenségét tényként elfogadó emberként nem akadt fenn ilyen apróságokon.
A Hobbikertész-sorozat kitartó olvasóinak talán feltűnt a cikkekben látott képeken az a törődött, kimerült lény, akihez hasonlót leginkább Pilinszky verseiben látni. Na, ő a Hűbéres. Akinek az ásás már olyan, mint a Forest Gumpnak a futás – nincs különösebb oka, célja vagy iránya, csak úgy csinálja, mert mondták neki és mert megszokta. Ha nem lehet ásni, akkor a csákányozás vagy a lapátolás is megteszi, a lényeg a sajgó tagok a nap végére.
A Hűbéres azelőtt fákkal leginkább papír formájában találkozott, a barázda szóról pedig egy könyv rendezett sorai jutottak eszébe. Aztán eltelt körülbelül másfél év és a Hűbéres, ha nem is figyeli olyan lelkesedéssel a kapor (vagy mi) sarjadását, mint a Hobbikertész, de képes akár percekig az ásóra támaszkodva értelmes fejjel figyelni, amíg a kert álmodója a hetente változó tervek legfrissebb verzióját kifejti neki. Mert bizony a tervek szinte naponta alakultak és legtöbbről készült egy részletes látványterv is, de legalább egy kézzel rajzolt skicc egy álmatlan éjszaka közepén, ha történetesen Hisztikertész1 és Hisztikertész2 úgy döntött, hogy egyszerre alszik egy kicsit.
Ezeken a terveken a “megmozgat kb. 5 köbméter földet” valahogy mindig a Hűbéres feladataként lett megjelölve, hiszen ő majd majd elvégzi, az megy neki. És valóban, ahol pár hónapja még fűkaszával kellett utat törni a magyar ugar égig nyúló gizgazai között, ott ma már (foltosan ugyan de) fű nő, sőt néhány frissen ültetett fa is. Ott ahol korábban csak néhány centi agyagos föld takarta azt a pár köbméter építési törmeléket – kivitelezőnk ajándéka – ma magaságyások vannak, amiknek minden szomszéd csodájára jár. Mikor erre gondol, a Hűbéres fáradtan mosolyog magában és folytatja az ásást.
Mi ebből a tanulság? Aki csattanóra vagy valami magvas megmondásra számított, azt ki kell ábrándítsam, itt ilyen nincs. De ha mégis megoldókulcsot kellene adnom a fenti szöveg megértéséhez, akkor az talán úgy lenne, hogy a kert, a föld és a növények bárki számára olyan, régimódi kikapcsolódást és sikerélményt adhatnak, ami leginkább az átdolgozott nap végén jelentkező sajgó tagok büszke érzésére emlékeztet.
