Ma ünnepli születésnapját Leonardo DiCaprio, aki – amellett, hogy a bolygó jelenleg legünnepeltebb filmszínésze, eljátszott már mindenkit Rómeótól XIV. Lajoson és Rimbaud-n át Howard Hughes-ig és J. Edgar Hooverig – köztudottan elszánt környezetvédelmi aktivista. De vajon lehet-e valaki tényleg „zöld”, amikor több százmillió dolláros költségvetésű filmeket forgat a világ minden pontján, majd luxusgépre pattan és fesztiválról gálaestre rodeózva promózza ezeket a filmeket, míg végül a sofőr hazafuvarozza valamelyik kis szociális bérlakásába, ami cirka akkora, mint a Parlament. Lehet-e hiteles egy ekkora megasztár környezetvédő aktivitása – vagy képmutató marketingfogás az egész?
Zooey Deschanel otthon termeszt zöldséget, a Terminátor fellázad a műanyaguralom ellen, Cate Blanchett drasztikusan visszavágja a Sydney Theatre Company károsanyag-kibocsátását, a világ leghíresebb feleségei – például Katalin hercegné és Michelle Obama – meg jó példával járnak elöl a gyerekek környezettudatosságra nevelésében.
A mai születésnapos Leonardo DiCaprio is kiveszi a részét a celebzöldülésből: huszonéves kora óta szívesen vállal patrónusszerepet környezetvédelemmel foglalkozó rendezvényeken, szinte nem lehet olyan interjút találni vele, amelyben ne esne szó klímáról, természetről, Földről. 2014 óta az ENSZ klímaváltozásért „felelős” békenagyköveteként járja a világot, és utazásai során gyakran tapasztal olyan problémákat, amelyek egyértelműen a globális felmelegedésre vezethetők vissza. 2016-ban, három évnyi „kaland” élményeiből készítette el az Özönvíz előtt című dokumentumfilmet, amelyet a National Geographic ingyen, reklámmentesen tett ki a YouTube-ra, hogy minél több nézőhöz eljusson.
Nyilván sokan emlékeznek arra a másfél perces beszédre is, amelyet akkor nyomott le, amikor hosszas várakozás – HAT jelölés – után 2015-ben végre Oscar-díjat kapott. A kötelező köszönömök után minden átvezetés nélkül bedobta a klímakártyát – a közönség állva tapsolt, utána meg hónapokig erről szólt a bulvársajtó: Hollywood végre képes kikukucskálni a színarany várkastély toronyszobájából, végre arra használja a körülötte zajló hihetetlen médiazajt, hogy valós és fontos problémákra hívja fel a figyelmet.
Első ránézésre DiCaprio a magánéletben is igyekszik jó példát mutatni: a hívek párás szemmel emlegetik, hogy a jó Leo nem használ drága magánrepülőt az utazásaihoz, hanem csakis menetrendszerűt, hogy szolárpaneleket szereltetett a háza tetejére és hogy hibrid autóval jár. És nem ám csak kicsiben játszik: a Leonardo DiCaprio Foundation 1998 óta 100 millió dollárt adományozott világszerte olyan projektek támogatására, amelyek klímaváltozással, szárazföldi és tengeri élőhelyek védelmével, innovatív környezeti megoldásokkal, valamint a bennszülöttek jogaival és Kalifornia környezeti problémáival foglalkoznak.
De persze mindig megjelennek a kekecek, akik előkotorják az összes olyan alkalmat, amikor azért csak befigyelt egy magángép, meg jönnek a Los Angeles-i villa méreteivel és a rongyrázó partikkal a szélrózsa minden irányában. És persze érkezik az a hang is, hogy mit képzel magáról ez az üres fejű sztárocska, hogy bármilyen tudományos képzettség nélkül áll neki osztani az észt egy ennyire bonyolult kérdéskörben, és az az Oscar-beszéd is csak a saját új filmjének promója volt.
Mi ez, ha nem feloldhatatlan dilemma?
Igaz, ami igaz: Hollywood nemcsak eszetlen pénzégető műhely, hanem meglehetősen környezetszennyező üzem is. A stábok utaztatása és elszállásolása, az egyszer használatos műanyag díszletek és jelmezek, a forgatások energiaigénye a világ egyik legkörnyezetszennyezőbb iparágává tették a szórakoztatást. És nem is csak a forgatásokhoz valóban szükséges eszközökről van szó: mivel egy-egy projekt emberek százait mozgatja, az időbeosztás pedig nagyon feszes, nincs idő arra, hogy a forgatás során felmerülő kisebb-nagyobb helyzeteket ad hoc oldják meg, ezért a stábok még túl is biztosítják magukat: inkább magukkal cipelnek még egy repülőt vagy még két kamiont tele olyan eszközökkel, amelyeket végül fel sem használnak.
Na és akkor mondjátok meg, nagyokosok, mi legyen?
Átkozzuk el a filmipart? Csukjuk be Hollywoodot? Ne nézzünk soha többet olyan filmet, amelynek a forgatásához utazni kell, jelmez kell, díszlet kell? Soha többé Szombat esti filmkoktél meg Családi mozidélután a Disney-vel?
Azért vannak ám biztató jelek arra nézve, hogy Hollywoodban sem mindenki teljesen tökkelütött. Az egyik első fecske például a Mátrix-trilógia volt – pedig az aztán igazán olyan high tech fantáziamozi, hogy azt gondolnánk, tele volt a 20-21. században abszolút használhatatlan vackokkal, amiket nyilván kikukáztak a forgatás után. A Wachowski fivérek viszont nem vicceltek: a forgatási helyszíneken felhasznált anyagok 97,5%-át újrahasznosították – a faanyagot például a fő helyszínként szolgáló Mexikó rászoruló családjai között osztották szét.
Aztán itt van Roland Emmerich, a katasztrófafilmek mágusa, akinek 2004-es Holnapután című filmje pont a klímaváltozásból következő természeti katasztrófáról szól (csak sajnos elég béna lett). Ha már klímakatasztrófa, akkor Emmerich nagyon okosan elébe ment az öngólnak: saját vagyonából áldozott 200.000 dollárt arra, hogy a produkciót karbonsemlegessé tegye: fákat ültettetett és megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos kutatásokat támogatott.
Ezek persze egyelőre elszigetelt példák – és csak remélni lehet, hogy egyre több filmkészítő tekinti presztízskérdésnek azt, hogy munkája ne csak intellektuálisan vagy érzelmileg adjon valami pénzben ki nem fejezhető pluszt a nézőnek, a világnak, de környezeti szempontból se vegyen el tőle.
De akkor most mit mutatnak a zöld sztárok? Példát vagy képet?
Az eredeti gondolatmenethez visszatérve: mi van akkor, ha azt mondjuk, hogy pont ezek az emberek, akiknek minden lépését rajongómilliók követik, nem is cselekedhetnének jobban? Hogy ez az ő leghatékonyabb fegyverük, sokkal hatékonyabb, mint ha szépen csendben környezettudatoskodnának otthon?
Gondolatkísérlet: tegyük fel, hogy Leonardo DiCaprio egyszerű Los Angeles-i deszkás gyerekként nő fel, véletlenül sem keveredik bele a Titanicba, és ma mondjuk egy menő belsőépítész céget vezet, aki csak helyi organikus anyagokat épít be a kőgazdag ügyfelek lakásaiba, szabadidejében pedig közösségi kertekben önkénteskedik és egyébként persze zero waste életet él és autója sincs. Megtette volna tehát azt, amit mindannyiunknak meg kellene tenni a mindennapjainkban (de persze mi sem tesszük). De vajon a hétköznapi Leonardo DiCaprio tudott volna tenni azért is, hogy a klímaváltozásról ma már legalább nyíltan lehet, sőt kell beszélni a legmagasabb fórumokon is (nem úgy, mint a nyolcvanas és kilencvenes években – ahogyan a New York Times történelmi cikke bemutatta)?
Vagy lehet, hogy a filmenként több tízmillió dollárt kaszáló Leonardo DiCaprio mégiscsak nagyot húzott azzal, hogy 34 millió embernek a képébe mondta élőben (meg még vagy 20 milliónak a mindenféle YouTube-videókban), hogy a klímaváltozás a legfenyegetőbb veszély az emberi fajra, és mindannyian össze kell fogjunk a gyerekeink gyerekeiért? Azt gondolom, nagyon okosan tette, hogy a világ egyik legnézettebb tévéműsorát, az Oscar-gálát használta fel arra, hogy tényleg fontos üzenetet küldjön a nézőknek – illetve a nézők/szavazók kegyeiért küzdő döntéshozóknak. Nyugodtan picsoghatott volna még arról, hogy „soha nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok állni…”, hogy „köszönöm a gimis kémiatanáromnak, aki megmondta, hogy sose lesz belőlem rendes ember…” meg ilyenek. Ehhez képest őrült összeszedetten elhadart egy csomó szemtelenséget arról, hogy a világ vezetőinek nem a nagy cégóriásokat kellene képviselnie, hanem a milliárdnyi szerencsétlen embert, főként bennszülötteket, akik a legnagyobbat szívják a klímaváltozás miatt, hogy elég volt az egy helyben tötymörgésből, a kapzsiságból. Hogy nem ingyen kaptuk a Földet – mint ahogyan ő sem ingyen kapta az Oscar-szobrot.
Egy filmsztár, egy rockzenész szavaira sokkal jobban figyelnek, mint a világ legnagyobb tudású klímaszakembereinek munkájára – sajnos vagy nem sajnos, ez a showbusiness. Egy filmsztár, egy rockzenész életével, döntéseivel millió másik ember döntéseit befolyásolja – ezért viszont az is fontos, hogy milyen autóval járnak, viselnek-e valódi szőrmét és hogyan fogják meg a gyereküket, amikor a kocsiba ültetik őket. Mivel ők sokkal inkább szem előtt vannak, persze a hibáik, tévedéseik is azonnal körbeszirénázzák a Földet. És akkor jön a másik dilemma: vajon hibázik-e egy DiCaprio akkor, amikor a globális felmelegedésről beszél, de közben magángépen repül innen oda – vagy hiteltelen képmutató? Van-e igazi hatása a Fehér Ház konyhakertjének az amerikaiak otthontermesztési szokásaira, vagy ez az egész csak egy unatkozó luxusfeleség butuska időtöltése, netán pláne demokrata kampányfogás?
Igen, ezek nagyon nehezen eldönthető kérdések. De ha én most megyek és megnézem újra a Gilbert Grape-et, a Véres gyémántot vagy az Eredetet, akkor egészen biztosan azt fogom gondolni, hogy köszi, Leo, köszi Arnie Grape-et és Rómeót és Danny Archert. Tedd a dolgod továbbra is, csinálj filmeket, legyél hangos, de azokra a nyamvadt magángépekre azért figyelj jobban. Jack Dawsonra meg borítsunk fátylat 🙂